A mértéktelen piálással vagy drogozással kapcsolatos közbeszéd sokáig magát a szert és annak használatát tekintette az elsőszámú problémának. Eszerint vannak emberek, akik genetikailag nem képesek kontrollálni az ivásukat/drogozásukat. És ha a szer használatát elkerülik/felfüggesztik, akkor a probléma magától megoldódik.
De ez a megközelítés a felszínen marad. A szerhasználat ugyanis mindig csupán tünet. Azzal, hogy pusztán arra törekszünk, hogy kivegyük a szerhasználatot a képletből – még nem jutunk el a problémák gyökeréig. Azt állítom, hogy még ha sikerülne is elérni a „drogmentes társadalom” utópiáját (persze a valóságban nem lehet), attól sem lenne szükségszerűen jobb a világ.
Nem azt mondom, hogy a józanság ne lehetne fontos cél. De ha kizárólag az absztinenciára, a drogmentességre fókuszál valaki úgy, hogy nem tárja fel azt az összetett szerepet és rendeltetést, amit a szerhasználat betölt az egyének és közösségek életében – hát akkor az pusztán tüneti kezelés. Ez az, ami igazából meghatározza, hogy egy szer használata káros vagy sem, nem önmagában a szer kémai tulajdonságai.
Az utóbbi időben szerencsére Máté Gábor és egyéb, a tudományos kutatások eredményeit és ősi szellemi hagyományok bölcsességét közérthetően a nagyközönség számára is elmagyarázó gondolkodók nyomán egyre többet beszélünk a függőség gyökereiről.
Például arról, hogy az emberek egy jelentős része azért iszik/drogozik, hogy elhallgattassa a Belső Kritikust. Nem mindenki persze. De aki függő viszonyba kerül valamilyen szertől, azoknak a jelentős része igen. Azt a makacs lehúzó hangot, ami fáradhatatlanul kritizálja, bírálja, méricskéli, leértékeli belülről. És hogy milyen fontos, hogy feltárjuk: honnan ered ez a hang. És honnan ered, mivel jár a vágy, hogy elhallgattassuk.
Gyakran ez a hang egy olyan felnőtt hangján szólal meg, aki az egyén gyermekkorát keserítette meg a folyamatos szekálásával. Vagy egyszerűen csak soha nem adott elismerést, megbecsülést, és a hallgatásával alázott porba. Ez a trauma: amikor az ember elszakad saját magától, önvalójától. Folyamatos készültségben, riadóban él, hogy eltakarja a sérülékeny részeit a világ elől. A félelem falaival keríti körbe magát, hogy elkerülje a fájdalmat – de így az örömöt is távol tartja. Így szüksége van pót-örömökre.
A traumáknál még kevesebbet, de szerencsére már szintén egyre többet beszélünk arról is, hogy a függőség – társadalmi jelenség. Az a tény, hogy ilyen sok ember érzi magát lehasítva, leszakadva a saját énjétől – érzi úgy, hogy nem képes hitelesen kapcsolódni önmagához – sokat elmond az egész társadalmunkról.
Egy olyan társadalomban élünk, ahol a „normalitás” keretei eltávolodtak a társadalmat alkotó emberi lények legbensőbb szükségleteitől. Egyrészt mert emberek tömegei élnek a margón: születésüktől fogva bántva, leszakadva, elhagyatva, kirekesztve. Egyik napról a másikra élve – túlélő-üzemmódban. Akik körében nagyságrendekkel magasabb a függőségek előfordulása és súlyossága.
Másrészt mert hiába teremtettünk magunknak soha nem látott anyagi jólétet, technológiai fejlődést, egyben egyre kevesebben, egyre kevésbé vagyunk képesek megtalálni a jelentést az életünkben. Avagy a rövidtávú intenzív kielégüléssel kecsegtető élvezetek hajszolása közben egyre távolabb kerülünk a tartós elégedettségtől és a fenntartható örömtől.
Ha ezeket a problémákat nem vetjük fel komolyan, társadalmi szinten, akkor minden jószándék ellenére is csupán sziszifuszi küzdelmet vagyunk képesek folytatni olyan jelenségekkel szemben, mint a függőség. Ezért is van az, hogy a Drogriporter nem azonosul az olyan felszínes üzenetekkel, mint a „mondj nemet a drogokra” vagy „harcoljunk a drogok ellen” és a többi.
A probléma soha nem a drog, sőt, nem is az ember, aki használja. A probléma mindig a rendszerek szintjén van – családok, közösségek, társadalom – amik újratermelik a traumákat, a kirekesztést és az elidegenedést. Az emberben nem problémát kell látni, hanem a probléma megoldásának a kulcsát.
