Maya Angelou amerikai költő már idős korában írt egy levelet a fiatalkori önmagának.
Gyakran én is elgondolkodom azon, hogy vajon ha lehetőséget kapnék, hogy tanácsokat adjak a fiatalkori önmagamnak – vajon mik lennének azok.
Bár természetesen nincs időgépünk, így nem tudunk levelet küldeni a múltbeli önmaguknak – de a helyzet az, hogy a múlt soha nem múlt el igazán. A múlt – jelen van. Bennünk. Ezért aztán egyáltalán nem gondolom, hogy ne lenne értelme levelet írnunk a bennünk élő fiatalkori önmagunknak.
Azt gondolom, hogy ha egy ilyen levelet írnék, akkor az nem olyan tanácsokból állna, hogy ekkor és ekkor ne ezt tedd, hanem amazt. Vagy hogy ne szokj rá erre vagy arra. Tölts több időt ezzel, kevesebbet amazzal. Nem. Úgy vélem, hogy a hibáinknak is megvan a maga funkciója. A hibáink gyakran a legnagyobb tanítómesterek – nélkülük nem lennénk azok, akik. És vajon a hiba elkövetése nélkül igazán megtanultuk volna a leckét?
Viszont egy tanácsot bizonyára adnék magamnak: bízz meg abban a belső megérzésben. Abban, amelyik mindig is megsúgta neked valamiről, ha igazán rendben van, vagy ha valami nagyon nincs rendben vele. Még ha kényelmetlen volt is ráhallgatni, még ha sokszor elhallgattattad, elnyomtad is ideig-óráig, zajt csaptál, hogy ne kelljen vele foglalkozni, kimagyaráztad, hogy most éppen miért nem aktuális, más emberek elvárásai szerint próbáltad elferdíteni, amit üzent („mit gondolnak mások”) – előbb-utóbb mindig rájöttél, hogy igaza volt.
(note to myself)
