„Vedd le a kib…tt hátizsákodat” – kiabált rá angolul a jegyellenőr a budapesti reptéren a buszra várakozó külföldi hölgyre.
Azt hittem, nem jól hallok. De amikor a nő csak nem vette le a hátizsákját (lehet, hogy nem értett angolul), a felpaprikázott ellenőr csak ráordított mégegyszer. A buszmegálló zsúfolásig megtelt várakozó utasokkal, mindegyiknél bőröndök és táskák. Az ellenőr „kérése” természetesen méltánylandó lett volna – ha egy udvarias kérésként adta volna elő, nem pedig úgy, mint valami katonai kiképző-őrmester.
Lehet, hogy családi transzgenerációs traumáim folytán, de kezdtem úgy érezni magam a tülekedő tömegben, mintha valami Appelplatzon lennék Treblinkában.
Amikor megérkezett a busz, az ellenőrök katonás, pattogó utasításokkal próbálták rendezetten felszállítani az embereket a buszra. „Mozduljál már a busz hátsó részébe” – kiabáltak rá azokra, akik a középső részen próbáltak elhelyezkedni a csomagjaikkal. Egy kisbaba sírni kezdett az anyja hurcijában. „Lehetne ezt udvariasabban is,” morogtam az ellenőr irányába, de nem hallotta a tülekedésben.
Elfogott a szekunder szégyen. Vajon hogyan veszik a bátorságot ezek, hogy ilyen suttyón bánjanak emberekkel? Eltűnődtem, hogy vajon mi lenne, ha nem fizető utasok lennénk, hanem mondjuk teljesen kiszolgáltatott menekültek? Brr, nem szeretném átélni…
És beugrott az, amit Hannah Arendt írt a gonosz banalitásáról. Emberek – nem is különösen gonosz emberek – egy olyan rendszer részévé válnak, ahol hatalmat kapnak mások fölött. Csavarok a gépezetben. Tömeget kell irányítaniuk. És az emberek hamarosan biomasszává silányulnak a szemükben. Gyurmázható biomasszává. Adj hozzá ehhez kimerültséget, rossz fizetést, ezerféle magánéleti frusztrációt, és máris kész a recept. Így születnek a történelem disznóságai is. Nincs ebben semmi misztikum.
A busz megindult. Welcome to Hungary – jegyezte meg az egyik külföldi utas szarkasztikusan.
(note to myself)
