„Az étel nem játék” – hogy milyen sokszor hallottam én ezt még gyerekként is a felnőttektől!
És valóban: felnőttként borzasztó bosszantó tud lenni, amikor egy gyerek malackodik az étellel. Eldobálja a padlón. Összekeni vele a testét, a ruháját. Kiborít. Megcsócsál. Aztán kiköp. Trancsíroz. A fele kaját ki kell dobni utána. Ráadásul olyan disznóólat hagy maga után, amit aztán persze majd neked kell összetakarítani. Újra és újra.
Szóval érthető, hogy a szüleink utálták, ha játszottunk az étellel. Inkább lapátolták bele a szánkba kanállal ők, a könnyebb menedzselhetőség érdekében. De mint gyakran lenni szokott, a tudomány ezt a nézetet is meghaladta – a többi olyannal együtt, mint hogy nem szabad ölelgetni vagy igény szerint etetni a gyereket.
Az étel, mint kiderült, igenis játék. Mondják az okosok, empirikus bizonyítékokra hivatkozva. És nagyon is fontos, hogy a gyerek játsszon vele. Mert ez a játék tulajdonképpen segít neki megszeretni és megismernie az ételeket. Az ételek különféle textúráit. Javítja a kézügyességét és megakadályozhatja, hogy válogatós legyen.
Úgy általában: a gyerek játékkal tanul a legjobban. Mindent. Enni is.
Szóval az új módi szerint hagyni kell a gyereket, hogy legyen egy kis tudós: kísérleti úton tanuljon az ételekről. Hogy az egész helyiség a laboratóriumává váljon. Mi pedig, a support team, biztosítjuk ehhez a megfelelő közeget. Takarítunk, gyerekszéket sikálunk, babaruhát mosunk, mint a kisangyal. Újra és újra. Mint Sziszifusz, akit az istenek azzal büntettek, hogy ugyanazt a sziklát görgesse fel ugyanarra a hegyre, csak hogy aztán kezdhesse elölről.
Mindenesetre valahol van bennem egy kisördög, ami azt kérdezi, hogy vajon mire az én lányomból szülő válik, nem fogják-e megint lecserélni a mostani okosságot valami még újabb okosságra? Vajon nem fognak-e majd ugyanolyan szemforgatva nézni ránk a gyerekeink, mint mi a mostani nagyikra, akik jönnek a korszerűtlen tanácsaikkal? Lehetséges, hogy korszerűtlenné válunk mi is.
Addig is: Sziszifusz szülők, szevasztok!
(note to myself)
