Libere locutus est – szabadon beszélt. Avagy: kimondta, amit gondolt. A császárkori Rómában, ahol gyakoriak voltak a politikai ármányok, merényletek, száműzések, és ahol szinte senki sem az volt, akinek látszott – különösen nagy dicséretnek számított, ha ezt valakiről feljegyezték a történetírók. Közéjük tartozott Helvidius Priscus, a szókimondásáról ismert szenátor, a sztoikus filozófia híve. Szinte csoda, hogy túlélt egy csomó zsarnokot, köztük Nérót. Epiktétosz, a rabszolgából lett sztoikus filozófus beszámol róla, hogy Vespasianus császár egyszer magához hívatta Helvidiust és arra kérte, hogy ne vegyen részt a Szenátus legközelebbi ülésén. – Hatalmadban áll megakadályozni, hogy a szenátus tagja legyek, de amíg az vagyok, be kell mennem, válaszolta Helvidius. – Hát akkor menj be – mondta a császár –, de ne szólj semmit. – Ne kérdezd a véleményemet, és hallgatni fogok. – De nekem kötelességem megkérdezni a véleményedet. – Nekem pedig kötelességem azt mondani, amit helyesnek tartok. – De ha megteszed, halálra ítéllek. – Mikor mondtam én valaha, hogy halhatatlan vagyok? Te tedd a magad dolgát, én pedig teszem az enyémet: a te dolgod ölni, az enyém meghalni – de nem félelemben. A te dolgod száműzni engem, az enyém pedig bánat nélkül távozni. Így is lett: Helvidius nem tett lakatot a szájára, Vespasianus pedig száműzte, majd hamarosan halálos „baleset” érte. De még feleségét is száműzték, amiért átadta néhai férje emlékiratait egy barátjának, hogy méltató gyászbeszédet (panegürikoszt) készítsen róla. Aminek eredményeként a barátot, Seneciot is halálra ítélték. Sokak számára talán Helvidius tette bolondságnak – sőt, felelőtlen hülyeségnek tűnik. Hiszen ő és mások is szenvedtek miatta. Epiktétosz maga is felteszi a kérdést: vajon mi értelme volt, hogy Helvidius feláldozta magát – hogy egy volt a sok közül, aki mert szabadnak lenni? Kivételes ember volt – válaszolja meg saját kérdését, olyan nemes erények birtokában volt, amelyek különlegessé tették, akárcsak a bíbor az öltözetet. Példaként szolgál a többiek számára, írja. És valóban, Helvidius, akárcsak a római császárok sztoikus ellenzékének más tagjai, a későbbi évszázadokban humanisták, politikai gondolkodók, filozófusok generációit inspirálta. Ez a saját korukban reménytelennek tűnő ellenállás, a saját korukban már népszerűtlennek és korszerűtlennek számító köztársasági eszmék melletti kiállás hatással volt azokra, akik a modern demokráciákat, köztársaságokat, polgári szabadságjogokat megteremtették. És mindennek az alapja ez a libere locutus est. Egy olyan érték ez, amit azok, akik úgy váltogatják a napi politikai érdekeik szerint az eszméiket, mint a köpönyegeket, soha nem értenek meg és értékelnek igazán. A hazugság birodalmában is az igazságban élni, ahogy Vaclav Havel mondaná. Azoknak, akik eszerint élnek, több, mint absztrakt eszmény: az emberhez méltó élet minősége. A puszta túlélésen túl. Ha visszatekintek az elmúlt húsz évre: nem gyűjtöttem vagyont, nincs házam, nincs drága autóm, nincs hatalmam, nincs különösebb hírnevem. Mégis, nagy örömmel tölt el, hogy úgy éltem, hogy nem tettem lakatot a számra. Kimondtam, megírtam, amit gondolok. Talán valamekkora hatással is voltam másokra. És ki sem végeztek érte, mint Helvidiust – sőt, minő fényűzés, végül még emigrációba sem kellett vonulnom. Megérte. (note to myself)