„Ezután majd egy kicsit lecsillapodnak a dolgok, ugye?” – kérdezi a szikla görgetése közben megtorpanó, kimerült Sziszüphosz. Egy kétszázharminc voltos idegfeszültségben élő ország kérdezi most ugyanezt. És azt is: vajon meddig lehet ezt így bírni? Lehet így élni, ilyen állandósult polgárháborús feszültségben? Ahol minden napra jut egy világraszóló botrány? Meddig lehet tűrni ezt a következmény-nélküliséget, ezt az igazság-utáni cinizmust, amivel a Hatalom mindenáron zajba akarja fojtani az igazságot? A jó hír az, hogy a választási kampánynak, így vagy úgy, de hamarosan vége lesz. Vagy vigadunk – vagy sírva vigadunk és sötét depresszióba süllyedünk (megint). Szerencsére egyre több esély van az előbbire – ezt mutatja, hogy a Hatalom egyre idegesebb, zavarodottabb, kapkod, csapkod, fekete kabátos banditákat toboroz. A tét óriási, és ennek megfelelő a feszültség is. A rossz hír azonban az, hogy a választás, akármi is lesz az eredménye, még csak egy csata a háborúban. Nem is csak arról beszélek, hogy még ha meg is buknak, milyen nehéz lesz lebontani ezt a bebetonozott rendszert. De arról is, hogy a lakosság jelentős részének az agyát olyan szinten mosták át a propagandával, hogy annak a hatásait még felmérni is nehéz lesz rövid távon, nemhogy ellensúlyozni. Talán a legőrjítőbb ez a várakozás: hogy annyiszor csalódtunk már, hogy nem merünk igazán komolyan reménykedni. Rettegünk tőle, hogy megint fejjel megyünk a falnak. És a józan eszünkkel tudjuk azt is, hogy a választás után se kezdenek el sült galambok hullani az égből. És hogy a sziklát, amit Sziszüphoszként görgetünk magunk előtt – a traumáinkkal, a szorongásainkkal, a javításra szoruló emberi kapcsolatainkkal – ezután sem fogja senki se helyettünk görgetni tovább. És mégis: ahogy közeledik a választás, a remény, ez a rakoncátlan, zabolázatlan jószág, egyre merészebbé válik. Viaskodunk vele, próbáljuk fegyelmezni: de már csak kevés meggyőződéssel tesszük. Mint a szülő, aki csak tessék-lássék utasítja rendre a csintalan gyermekét. Mert remélni akarunk. Hogy legyen már vége ennek az egész 16 éves rémálomnak. Hogy jön valami más, valami új tavasz. Ahogy Babits írta annak idején a Húsvét előtt című versében: „Legyen vége már! Aki alszik, aludjon, aki él az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen.”