„Das Leben ist nur ein fortwährendes Aufschieben der Geburt.“ – Az élet nem más, mint a születés folyamatos halogatása. Ezt az elgondolkodtató sort Franz Kafka vetette papírra a naplójában. Az a Kafka, aki viszonylagos ismeretlenségben halt meg: életében csupán néhány novellát publikált, fő művei mind kéziratban maradtak és a halála után jelentek meg. Szerencsére nem teljesítették a végakaratát, ami az volt, hogy égessék el mindet. Befejezetlenség. Halogatás. Késlekedés. Elmulasztás. Vajon hány ember érzi úgy, mint Kafka, hogy az egész élete mintha csak egy nagy várakozás lenne a valódi életre – a valódi születésre? Idegennek és imposztornak érezzük magunkat a testünkben. Mintha csak egy rovar testében találnánk magunkat, mint Kafka egyik főhőse, Gregor Samsa. Rácsodálkozunk a tükörképünkre: ki is vagy te igazán? Szabadnak születtünk – mondjuk. De nem tudunk élni a szabadságunkkal: elhalasztjuk a saját megszületésünket. A szorongás az állandó kísérőtársunk – ami, Kierkegaard szavaival, a szabadság szédülete. Bűntudatot érzünk, hogy választhatnánk másként. Hogy létezésünk terhet jelent másokra. Döntéseink a nyomasztó felelősség ólomsúlyával nehezednek a vállunkra. Félünk, hogy összegörnyedünk alattuk. A bennünk élő kisgyerek fél, hogy az egész világ megkönnyebülten sóhajtana fel, ha nem léteznénk. Ezért gyakran inkább halogatunk. Talán azokban a ritka pillanatokban születünk meg igazán, amikor fókuszba áll előttünk az egész világ abszurditása, amikor képesek vagyunk elfogadni, hogy nem, nem jön el az a másik élet, amire várakozunk, ez az, ami van. Itt és most. A maga tökéletlenségében és töredékességében. Vagy most születünk meg, vagy soha. (note to myself) kép: Audrius