Széljegyzetek – 2026-03-16
Ha az ember rálép az önismeret és öngondoskodás valamelyik útjára, akkor először többnyire arra fog összpontosítani, hogy mit kezdjen azzal a sok negatív, fájdalmas és zavaró érzéssel, amik nap mint nap kínozzák.
És vannak erre elég jó technikák – kinek mi jön be. Meditáció. Jóga. Naplóírás. Árnyékmunka. Tánc. Szomatikus tudatosság.
Ezek, bár nem csodaszerek, de adnak egyfajta Ariadné-fonalat, hogy megtaláljuk az utat a félelmeink, szorongásaink, szégyeneink labirintusában. Segítenek az érzelemszabályozásban.
De az érzelemszabályozás nem csak arról szól, hogy miként dolgozzuk fel a rossz élményeinket – hanem arról is, hogy mit kezdjünk a pozitív élményekkel. Ezt az oldalát gyakran méltatlanul háttérbe szorítjuk. Azt gondoljuk, hogy „minek kéne ezt tanulni, hiszen ha örülök valaminek, akkor nincs problémám, nem kell vele külön foglalkozni” – pedig dehogynem.
Én az idők során egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítok ennek. Mert rá kellett jönnöm, hogy az ember problémáinak csak egy része fakad abból, hogy a rossz élményei milyen negatív érzelem-spirálba taszítják. Egy másik része viszont abból fakad, hogy nem tudunk örülni annak, ami jó történik velünk.
Nem tudunk neki úgy igazán, szívből örülni.
Mert úgy érezzük, nem is érdemeljük meg igazán – hogy imposztorok vagyunk, mint a szomorú, ijedős öreg bűvész, aki Óz, a nagy varázsló álarca mögött rejtőzik és retteg a leleplezéstől.
Vagy mint Pinokkió, a fabábú, aki arról álmodozik, hogy egyszer igazi gyerek lesz.
Ebből fakad az is, hogy nehezen tudunk gátat, mértéket szabni az élvezetes élményeinknek. Mert miközben átéljük őket, nem is vagyunk jelen – már a következő élvezeten, elismerésen, sikerélményen jár az eszünk, ami megerősít abban, hogy élünk. Ez mindenféle függőség motorja, nem maga az élvezet.
És ebből fakad az is, hogy nem tudunk úgy igazán, szívből örülni a másik sikerének sem. Pedig a Buddha nem véletlenül nevezte a másik öröme felett érzett együttörülést (mudita) a négy mérhetetlen (brahmavihara) egyikének – azon lelki állapotokénak, amelyek nem bekorlátoznak, hanem felszabadítanak.
Szóval átélni és értékelni, ízlelgetni és teljesen jelen lenni a hétköznapi örömökben, és más emberek örömében – ezt nem vehetjük adottnak. Ez is egy skill, amit fejleszteni, gyakorolni kell.
Az öröm nem csak történik velünk. Meg is kell tanulnunk megfelelően várakozni rá, befogadni, felidézni, hálásnak lenni érte.
(note to myself)
kép: Thich Nhat Hanh

Ha az ember rálép az önismeret és öngondoskodás valamelyik útjára, akkor először többnyire arra fog összpontosítani, hogy mit kezdjen azzal a sok negatív, fájdalmas és zavaró érzéssel, amik nap mint nap kínozzák.
És vannak erre elég jó technikák – kinek mi jön be. Meditáció. Jóga. Naplóírás. Árnyékmunka. Tánc. Szomatikus tudatosság.
Ezek, bár nem csodaszerek, de adnak egyfajta Ariadné-fonalat, hogy megtaláljuk az utat a félelmeink, szorongásaink, szégyeneink labirintusában. Segítenek az érzelemszabályozásban.
De az érzelemszabályozás nem csak arról szól, hogy miként dolgozzuk fel a rossz élményeinket – hanem arról is, hogy mit kezdjünk a pozitív élményekkel. Ezt az oldalát gyakran méltatlanul háttérbe szorítjuk. Azt gondoljuk, hogy „minek kéne ezt tanulni, hiszen ha örülök valaminek, akkor nincs problémám, nem kell vele külön foglalkozni” – pedig dehogynem.
Én az idők során egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítok ennek. Mert rá kellett jönnöm, hogy az ember problémáinak csak egy része fakad abból, hogy a rossz élményei milyen negatív érzelem-spirálba taszítják. Egy másik része viszont abból fakad, hogy nem tudunk örülni annak, ami jó történik velünk.
Nem tudunk neki úgy igazán, szívből örülni.
Mert úgy érezzük, nem is érdemeljük meg igazán – hogy imposztorok vagyunk, mint a szomorú, ijedős öreg bűvész, aki Óz, a nagy varázsló álarca mögött rejtőzik és retteg a leleplezéstől.
Vagy mint Pinokkió, a fabábú, aki arról álmodozik, hogy egyszer igazi gyerek lesz.
Ebből fakad az is, hogy nehezen tudunk gátat, mértéket szabni az élvezetes élményeinknek. Mert miközben átéljük őket, nem is vagyunk jelen – már a következő élvezeten, elismerésen, sikerélményen jár az eszünk, ami megerősít abban, hogy élünk. Ez mindenféle függőség motorja, nem maga az élvezet.
És ebből fakad az is, hogy nem tudunk úgy igazán, szívből örülni a másik sikerének sem. Pedig a Buddha nem véletlenül nevezte a másik öröme felett érzett együttörülést (mudita) a négy mérhetetlen (brahmavihara) egyikének – azon lelki állapotokénak, amelyek nem bekorlátoznak, hanem felszabadítanak.
Szóval átélni és értékelni, ízlelgetni és teljesen jelen lenni a hétköznapi örömökben, és más emberek örömében – ezt nem vehetjük adottnak. Ez is egy skill, amit fejleszteni, gyakorolni kell.
Az öröm nem csak történik velünk. Meg is kell tanulnunk megfelelően várakozni rá, befogadni, felidézni, hálásnak lenni érte.
(note to myself)
kép: Thich Nhat Hanh







