A múltkor éberen forgolódtam az ágyban éjjel. Mellettem a kislányom szuszogott, magához ölelve a plüssmalacát. De nekem nem jött álom a szememre. Túlhajtottam magam, suhant át az agyamon. Túl sok volt a stressz. Nem csoda: napok (hetek?) óta kemény tempót diktálok saját magamnak. Folyamatosan csörög a telefon, interjúk, megbeszélések, előadások. Visszaestem a megfázásba: a testem ezzel üzent, hogy lassítsak a tempón. De nem hallgattam rá, tele volt a naptár határidőkkel. És persze mindez ebben az átkozott fojtogató és nyomasztó napi magyar valóságban. A Tánc a Szabadságért persze rengeteg örömet szerzett sok embernek – de szervezőként nehezen tudtam elengedni magam. Százfelé kellett figyelnem. A pszichoterapeutám meg is említette, miután arról beszéltem, hogy a milyen sok embernek jelentett sokat: „Nem úgy tűnik, mintha felhőtlenül tudna ennek örülni.” Leforrázva hallgattam. Igaza volt. Egy kollektív gyógyító táncos szertartást szerveztem, csak éppen én magam nem tudtam teljesen részt venni benne. Elhanyagoltam a meditációt, az öngondoskodást – pedig sokszor írtam már a fontosságáról. Nincs benne semmi meglepő, hogy ez álmatlansággal bosszulja meg magát. Mi is nyomaszt a leginkább? Talán az a tömény rosszindulat, ami ott áll a másik oldalon? Nyilván az is. Bár azt már megszoktam. A szomorú igazság az, hogy ezek ellopták tőlünk az elmúlt 16 évünket. Amit már senki sem fog visszaadni. Az én generációmból sokan életünk nyarát – talán legproduktívabb szakaszát töltöttük azzal, hogy folyamatos ellenszélben, zajban próbáltunk védeni elveket, értékeket, amiket idehaza üldöznek – nálunk boldogabb országokban államilag támogatnak. Nemzedékem legjobb elméi vergődtek partra vetett halként. Tehetetlenül nézve, ahogy egy ország poshad középszerű és jellemtelen alakok kezében. Sokan közülük cinikussá váltak. Mások megalkuvóvá. Megint mások pedig elmenekültek külföldre – és magukkal vitték a tehetségüket, a tudásukat. Mennyi elvesztegetett idő, mennyi elvesztegetett tehetség! Mennyi szétvert szakmai műhely, közösség, szervezet, újság! Most, hogy kilátás nyílt a változásra, sokan reménykedni sem merünk, mert annyiszor csalódtunk már. Megtesszük, amit kell, de bizalmatlanul nézzük a napszámolgató messiásvárókat – mert nincs bizalmunk a messiásokban. El is felejtettük már, hogy lehet másként is élni. Hogy lehet egy olyan országban is élni, ahol a dolgoknak van következménye, ahol nem gyomorideggel nyitod meg minden reggel a híreket, ahol a hazád igazság-utáni vezetői nem szögesen az ellenkezőjét képviselik annak, amiben hiszel. Emberi jogok. Közjó. Tényalapúság. Szolidaritás. És lassan már saját magadat hibáztatod azért, hogy ez van. Mert ebbe az irányba tol ez az egész apatikus-cinikus közélet. Kezded elhinni, hogy megérdemled, ami van – és nem is érdemelsz mást. Hogy már nincs is értelme fényt gyújtani, ha ilyen sűrű a sötétség. Talán ez az egyik legrosszabb része. A kislányom felsírt. Rosszat álmodott. Megsimogattam a hátát. „Itt van apa.” Megnyugodott és visszaaludt. Nyugodt, mély légzésekkel. Irigyeltem érte. Bárcsak engem is meg tudna most nyugtatni így valaki a léleknek ezen a sötét éjszakáján, gondoltam. Vagy fel tudná ébreszteni ezt az egész országot ebből a rémálomból. De a változást, amit a világban akarsz látni, először magadban kell felfedezned. Azt szokták mondani, hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka. És ha egy sötét erdőbe érsz, ahol eltévedtél: ne állj meg, menj tovább. Just keep walking. (note to myself)