Ma a buszon szabályosan rosszul lettem. Csupán attól, hogy belegondoltam: vajon csak ezen a buszon, a velem együtt utazók közül hányan hihetik el azt a sok hazugságot, amit megpróbálnak most lenyomni a torkunkon? A statisztikák szerint mondjuk minden harmadik? És az idősebb emberek körében még nagyobb az arány. Ez nem „nyuggerezés” – egyszerű statisztika ez is. Vajon hány kedvesen a kislányomra mosolygó idős néni és bácsi van, akik aktívan támogatják az én és a lányom jövőjének az elásását? Hányan üdvözölnének itt egy közép-ázsiai típusú lábszagú diktatúrát a következő 100 évre? Vajon hányan szopják be gond nélkül az undorító AI-klipekből, hogy az ellenzékre szavazni a háború választását jelenti? Vajon hányan hibáztatnak kamu bűnbakokat a saját nyomorúságukért, ukránokat, melegeket, Brüsszelt? Vajon hányan kárörvendenek, amikor (esetleg bexanaxozva vagy bepiálva) látják a tévében , hogyan visznek el bilincsben fiatalokat a rendőrök egy spangli miatt? És vajon ezek a kedves fideszes nénik és bácsik hányan tapsolnának annak, ha engem mondjuk bebörtönöznének koholt vádakkal? Nyomasztó volt ebbe belegondolni. Le kellett szállnom a buszról. Mert éreztem magamban a késztetést, valahol gyomor tájékán, hogy gyűlöljem őket. Gyűlöljem őket azért, mert ennyire végtelenül sötétek. Legszívesebben rájuk üvöltenék a tehetetlenségtől. De nem engedek ennek a késztetésnek. Mert tudom, hogy nem ez az út. Lehet, hogy közhely, amit Martin Luther King mondott, de kétségkívül igaz: a sötétséget nem lehet sötétséggel elűzni. Csak fénnyel. Hogy mi értelme van a Tánc a Szabadságért rendezvénynek? Pont ez. Hogy a sötétségnek nem sötétséggel, a gyűlöletnek nem gyűlölettel tart ellen. Hanem fényt gyújtunk az éjszakában. Leválunk a Hatalom által keltett zaj és félelem frekvenciájáról. És együtt ráhangolódunk az öröm, a szabadság, az együttérzés kozmikus ritmusára. Vajon van bármi, aminek ennél több értelme van? (note to myself)