Fő tartalom átugrása

Széljegyzetek – 2026-02-22

Akinek kisgyermeke van, az mintha folyamatos háborúban állna. Küzdelem, hogy eleget egyen. Időben menjen aludni. Engedje, hogy más is beüljön a hintába. Fürdés, pelenkacsere, fogmosás, hajmosás, öltözés, orrsziporszi, altatás: mind egy-egy csata. És a gyerek keményen ellen tud állni. Csábító és adja magát, hogy a kisgyerekeket emiatt valamiféle önző kis zsarnoknak fessük le. Gonosz kis manipulátoroknak. És sajnos találkozni is ilyen véleményekkel. Pedig szó sincs ilyesmiről: egyszerűen egy éretlen elme próbál megbirkózni egy számára még ismeretlen és idegen valósággal. Amihez egyelőre még nagyon kevés eszköze van. Neurológiai és társadalmi értelemben is. Én sokáig azt gondoltam, hogy vannak tevékenységek és folyamatok, amiket a gyerekem egyszerűen utál. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem magát a tevékenységet utálja: sokkal inkább az állapotváltást. Azt, hogy éppen benne van valamiben, amit megakasztunk, és valami mást hozunk be a kis életterébe. Amit ő úgy él meg, hogy éppen akkor romboljuk le a személyes kontrollját a valóság fölött, amikor már úgy érzi, hogy nyeregben van. Túlterhelődik az idegrendszere. És ha belegondolunk, ez borzasztó frusztráló lehet neki. Nem véletlen, hogy Erik Erikson pszichológus ezt a korszakot leginkább az autonómia szóval jellemezte: amit mi „dacnak” látunk, az valójában az önálló lényként való egzisztenciális megsemmisülés rémképével való küzdelem a számára. Ezt mi meg tudjuk könnyíteni a számára, ha megfelelő narratív keretbe helyezzük és előkészítjük a változásokat, és megerősítjük az érzései legitimitását, ezen keresztül a létezéséét is. Szülőnek lenni, jó esetben, önismereti utazás is egyben. Vajon mi hogy reagálunk a gyermekünk érzelmi kitöréseire? Miket nyomogat meg bennünk? És vajon a mi felnőtt életünkben tényleg mentesek vagyunk már a hasonló fázisváltások diszkomfortjával szembeni ellenállástól? Dehogy. Hányszor érzünk mi is frusztrációt, amikor éppen biztonságban, nyeregben, kontrollban érezzük magunkat, és jön valami, kívülről, deus ex machina, és megzavarja ezt a kontrollt. Ilyen esetekben mi is visszatérünk a toddler korszak nyers dacához: gyakran első reakciónk a valóság tagadása. Munkahelyváltás. Költözés. Betegség. Szakítás. Öregedés. Szerepváltozás. Mindegyik egy kis pelenkacsere az egónknak. A gyerek lassan megtanulja, hogy a világ nem omlik össze attól, hogy vége a játéknak és jön a fürdés. Lassan. Kialakul hozzá az idegrendszeri arzenálja, kifejlődik az új agykérge. De a fejlődés valójában soha nem áll meg. Mi is tanulunk, folyamatosan: a világ nem áll meg attól, ha felhagysz egy rossz beidegződéssel vagy önpusztító szokással, ha kilépsz egy diszfunkcionális emberi kapcsolatból, otthagysz egy terméketlenné váló munkahelyet. (note to myself)
 |  Péter Sárosi
Akinek kisgyermeke van, az mintha folyamatos háborúban állna. Küzdelem, hogy eleget egyen. Időben menjen aludni. Engedje, hogy más is beüljön a hintába. Fürdés, pelenkacsere, fogmosás, hajmosás, öltözés, orrsziporszi, altatás: mind egy-egy csata. És a gyerek keményen ellen tud állni. Csábító és adja magát, hogy a kisgyerekeket emiatt valamiféle önző kis zsarnoknak fessük le. Gonosz kis manipulátoroknak. És sajnos találkozni is ilyen véleményekkel. Pedig szó sincs ilyesmiről: egyszerűen egy éretlen elme próbál megbirkózni egy számára még ismeretlen és idegen valósággal. Amihez egyelőre még nagyon kevés eszköze van. Neurológiai és társadalmi értelemben is. Én sokáig azt gondoltam, hogy vannak tevékenységek és folyamatok, amiket a gyerekem egyszerűen utál. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem magát a tevékenységet utálja: sokkal inkább az állapotváltást. Azt, hogy éppen benne van valamiben, amit megakasztunk, és valami mást hozunk be a kis életterébe. Amit ő úgy él meg, hogy éppen akkor romboljuk le a személyes kontrollját a valóság fölött, amikor már úgy érzi, hogy nyeregben van. Túlterhelődik az idegrendszere. És ha belegondolunk, ez borzasztó frusztráló lehet neki. Nem véletlen, hogy Erik Erikson pszichológus ezt a korszakot leginkább az autonómia szóval jellemezte: amit mi „dacnak” látunk, az valójában az önálló lényként való egzisztenciális megsemmisülés rémképével való küzdelem a számára. Ezt mi meg tudjuk könnyíteni a számára, ha megfelelő narratív keretbe helyezzük és előkészítjük a változásokat, és megerősítjük az érzései legitimitását, ezen keresztül a létezéséét is. Szülőnek lenni, jó esetben, önismereti utazás is egyben. Vajon mi hogy reagálunk a gyermekünk érzelmi kitöréseire? Miket nyomogat meg bennünk? És vajon a mi felnőtt életünkben tényleg mentesek vagyunk már a hasonló fázisváltások diszkomfortjával szembeni ellenállástól? Dehogy. Hányszor érzünk mi is frusztrációt, amikor éppen biztonságban, nyeregben, kontrollban érezzük magunkat, és jön valami, kívülről, deus ex machina, és megzavarja ezt a kontrollt. Ilyen esetekben mi is visszatérünk a toddler korszak nyers dacához: gyakran első reakciónk a valóság tagadása. Munkahelyváltás. Költözés. Betegség. Szakítás. Öregedés. Szerepváltozás. Mindegyik egy kis pelenkacsere az egónknak. A gyerek lassan megtanulja, hogy a világ nem omlik össze attól, hogy vége a játéknak és jön a fürdés. Lassan. Kialakul hozzá az idegrendszeri arzenálja, kifejlődik az új agykérge. De a fejlődés valójában soha nem áll meg. Mi is tanulunk, folyamatosan: a világ nem áll meg attól, ha felhagysz egy rossz beidegződéssel vagy önpusztító szokással, ha kilépsz egy diszfunkcionális emberi kapcsolatból, otthagysz egy terméketlenné váló munkahelyet. (note to myself)

CÍMÜNK

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

TÉMÁK

SOROZATOK


©