A Nyírő Gyula Kórház Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézetének (OPAI) orvosai nem bírták tovább: fellázadtak és petíciót indítottak a tarthatatlan állapotok miatt. Az OPAI nem csak a pszichiátriai, de az addiktológiai ellátásnak is az egyik legjelentősebb intézménye országos szinten is. Ha ott válság van, akkor annak országos jelentősége van – mondhatni, nemzeti ügy. Rálátó forrásaim szerint a Telexben megjelent cikk csupán a jéghegy csúcsát mutatja. Mert amellett, hogy kevesebb, mint két év alatt 15 szakorvos hagyta ott az OPAI-t (köztük neves addiktológus szakorvos is akad) – nagyon sok más szakember is lelépett. Ha beleszámoljuk, hogy ebben az időszakban hány pszichológus, addiktológai konzultáns, szociális munkás, ápoló mondott fel, akkor a kép még ennél is sokkal drámaibb. Ráadásul a helyükre nem érkeznek új emberek: a kórház mindent áthelyezésekkel próbál megoldani, tehát aki ott marad, az jóval több feladatot kénytelen ellátni. Vagy olyan feladatokat is, amihez nincs megfelelő végzettsége. És azt nem kell az olvasó képzeletére bízni, hogy ez milyen hatással van az ellátás minőségére és színvonalára: jelentős negatív hatással. Hogy diplomatikusan fogalmazzak. Vannak olyan részlegek, amik már csak papíron működnek. Ha megnézzük az OPAI honlapját, akkor ott még mindig szerepel az Addiktológiai Pszichoterápiás részleg, 12 ággyal. A valóságban azonban ez már nem működik: a létrehozó szakemberek távozásával megszűnt. Ha egy kliens ma jelentkezik, azt a választ kapja, hogy a pszichoterápiás részleg „az általános osztályba ágyazva működik” – milyen szép eufémizmus. És ez a legidegőrlőbb a jelenlegi egészségügyi és szociális ellátásban: a valóság és a hivatalos bürokratikus bikfanyelven megfogalmazott közlemények által sugallt álvalóság közötti szakadék. A vezetés szerint persze minden szép és jó, az ellátás színvonalában nincs változás. Pedig a kulisszák mögött bomlik és rohad az egész a rendszer. Ebben az országban mindenre jut pénz, csak az egészségügyi és szociális ellátásra nem. Arra, hogy az emberek egészségben és jóllétben éljenek. Horváth Laci drogellenes pr kampányára bezzeg simán leakasztottak tavaly plusz 3,4 milliárdot. De jóval többről szól ez, mint egyszerű pénzhiányról. Van benne egy nagy adag pökhend, kóklerség és inkompetencia, hatósági arrogancia, a szakértelmet fecsérlő és felcserélő, mindent átíró politikai lojalitás, a dolgozók embertelen kiszolgáltatottságban és megosztásban tartása. Hát így. Az addiktológiai ellátás sírfeliratára ez a szöveg kerülhet fel: „Elhunyt a döntéshozók végzetes hanyagsága és hozzá nem értése miatt.” A poszttal kapcsolatban annak megjelenése után a következő levelet kaptam, ezt teljes terjedelemben itt közlöm: Tisztelt Sárosi Péter! Mint érintettek, természetesen mi is olvastuk a Facebookon megjelent írásukat. Mivel konkrét szerző nincs megjelölve, önt mint szerkesztőt keressük meg ezzel kapcsolatos észrevételeinkkel. Szeretnénk mindjárt az elején leszögezni, hogy az említett petíció tartalmával az Addiktológiai Osztály dolgozóinak nagy része is egyetért, az itt dolgozó orvosok is aláírták azt, ugyanakkor a cikk több olyan állítást tartalmaz, amely pontosításra szorul, valamint a végső üzenetével sem tudunk egyetérteni. A cikkből úgy tűnik, mintha az elvándorlás valamennyi osztályt ugyanolyan mértékben érintené és sújtaná, a valóságban azonban osztályunkon – még ha el is marad a dolgozói létszám az ideálistól – a betegellátás valóban teljes kapacitással tud működni. Megjegyeznénk, hogy ez leginkább az itt dolgozó stáb összetartásának és elhivatottságának köszönhető, és távolról sem az ideális körülményeknek. Ami az addiktológiai pszichoterápiás részleget illeti, korábbi formájában valóban nem működik tovább, de ténylegesen létezik specifikus pszichoterápiás ellátás félig zárt csoportos formában a nálunk kezelt páciensek közül azoknak, akik ezt igénylik és problémájuknál fogva úgy látjuk, érdemben hozzá tud járulni a kezelés sikeréhez. Az érdeklődőknek adott válasz tehát nem eufemizmus, hanem az adott feltételek között megvalósítható valóság. (Kétségtelen, hogy a honlapon még a régi ellátási forma szerepel, ennek aktualizálása valóban elmaradt, ennek okát a mindnyájunkat sújtó extrém és még egyre növekvő adminisztrációs leterheltségben kereshetjük.) A cikk zárómondata azonban tényleg felesleges túldramatizálása a helyzetnek. Egyfelől az addiktológiai ellátás még a jelenlegi, valóban katasztrofális humánerőforrás-helyzet ellenére is biztosított a Nyírőben, és nem látunk arra utaló jelet vagy szándékot sem a kórház vezetése, sem felsőbb döntéshozók részéről, hogy ezen változtatni akarnának. Sőt, rendszeresen kapunk visszajelzést arra nézve, hogy az osztály egyedülálló profilja fontos része nemcsak a budapesti, de a teljes magyar addiktológiai ellátásnak is, amelynek helye van ezen a palettán. Másfelől, bár szeretnénk hinni, hogy hozzá tudunk adni valami értékeset a magyar addiktológiához, annyi realitásérzék és szakmai alázat szorult belénk, hogy nem képzeljük magunkat nélkülözhetetlennek, a szenvedélybeteg-ellátás sarokkövének. Még ha meg is szűnne az osztályunk (amire, hangsúlyozzuk, nemigen látunk esélyt), az a teljes magyar addiktológiai ellátórendszert nem döntené össze. Országszerte számos kórházi osztályon, ambuláns ellátóhelyen és rehabilitációs intézményben folyik magas szintű és lelkiismeretes szakmai munka, ahol természetesen nélkülünk is folytatódna az eddigi gyógyító tevékenység. A teljes körű tájékoztatás kedvéért kérjük, közöljék válaszunkat is, hogy az olvasók árnyalt képet kapjanak, amelyben megjelenik az általunk látott valóság is. A Nyírő Gyula OPAI Addiktológiai Osztályának stábja nevében dr Tóth András osztályvezető-helyettes