James Hollis jungiánus pszichológus – korunk egyik legbölcsebb embere – saját magát „felépülésben lévő kedves embernek” (recovering nice person) nevezi. Vajon miért? Nem azért, mert problémája lenne magával a kedvességgel. Hanem azért, mert a kedvesség gyakran belső bizonytalanságot és félelmet tükröz. Ha azért próbálsz mindenkivel kedves lenni, mert rettegsz attól, hogy elutasítanak, rosszul ítélnek meg. Félsz, hogy „mit gondolnak rólad” – és mert már gyermekkorodtól megtanultad, hogy csak akkor lehetsz szerethető, értékes ember, ha alakoskodsz. Bármilyen furán is hangzik: az ilyen reflexív kedvesség gyakran megbetegít. Mert azt mutatja, hogy nem tudjuk meghúzni magunk körül az egészséges határokat. Nem merünk szembesülni a kényelmetlen, az új fájdalommal – inkább a kényelmessé és megszokottá vált szenvedéshez ragaszkodunk. Jung szerint a neurózis nem más, mint az autentikus – hiteles – fájdalom elől való menekülés. Bármennyire kényelmetlen helyzeteket eredményezhet, érzelmileg bármennyire kockázatos is rövid távon, a konfliktusok felvállalása, a nemet mondás is hozzátartozik a szellemi gyarapodásunkhoz. És gyakran ennek egyik jelzőállomása az, hogy valaki kevésbé lesz kedves bizonyos helyzetekben, bizonyos emberekkel: mer hitelesen érezni, élni, kapcsolódni. (note to myself)