Valami bűzlik Oroszországban. Ez derül ki a Senki Tanár Úr Putyin ellen című dokumentumfilmből, ami egy orosz kisvárosi iskola hétköznapjait és rajta keresztül az orosz társadalom eltorzulását mutatja be. Egy tanár kameráján keresztül, aki azóta már Nyugatra szökött a megtorlás elől. Magyarként nagyon ismerős, egyben rendkívül nyomasztó volt megnézni ezt a filmet. Otthonosan mozgunk ennek az álmos orosz kisvárosnak a poszt-szocialista valóságában. Mintha mi is találkoztunk volna már ezekkel a jellegzetes sete-suta törtető és megalkuvó alakokkal, akik benépesítik. A homo sovieticus, a szovjet embertípus köszöni, jól van. Nálunk éppúgy, mint odaát Oroszországban. Mi jellemzi a szovjet embertípust? Duplagondol (copyright Orwell): tudod, hogy hazugság, de mégis mondod, képes vagy logikailag egymásnak ellentmondó „igazságokat” is vallani. Cinizmus és apátia: úgysem lehet semmit sem tenni. Nincs értelme kiállni, tiltakozni, szembeszállni. Ha én nem, majd úgyis más alkut köt. Paternalizmus: minden változást felülről vár, hajlong a tekintély előtt. Összefogás, szolidaritás helyett az érvényesülés kiskapuit keresi. És mégis: közben itt ez a tanár, egy látszólag jelentéktelen figura. Egy olyan közegben, ami szinte mindenki mást beszív, magához idomít, konformizmusra késztett. Látszólag ő is alkalmazkodik – de valójában már eldöntötte: elég volt. Ahhoz talán nem elég bátor, hogy nyíltan konfrontálódjon a rezsimmel, de titokban mindent felvesz, és kicsempészi az anyagot külföldre. Hogy lássa a világ, mi megy. Lássa, hogyan mossák át a gyerekek agyát egészen gusztustalan fasiszta propagandával. Mert a fasizmus valójában nem parlamentekben, nem kaszárnyákban születik leginkább, hanem olyan hétköznapi, banális intézményekben, mint az iskola. A tudás újratermelésének teljes leuralásán keresztül. A háborúkat nem parancsnokok nyerik meg, hanem tanárok – mondja Putyin. A filmben a legnyomasztóbb, hogy tudjuk: ami ma Oroszországban megy, az holnap megtörténhet Magyarországon is. Simán. Megvan hozzá az „emberanyag”, a mentális mélystruktúrák. Készen áll hozzá a propaganda-gépezet, a társadalmi érzéstelenítés. Saját poszt-demokratikus világunk is eléggé szürreális. Már csak egy ugrás – és egy választás? – választ el minket attól a kiteljesedett orwelli, totalitárius rendszertől, ami Oroszországban van. A film megtanítja azt is, hogy a valódi hazaszeretet nem arról szól, hogy zászlók előtt tisztelgünk és a mellkasunkat döngetjük. Hanem arról, hogy van bátorságunk görbetükröt mutatni a honfitársainknak. Vállalva a kényelmetlen konfrontációt. Megszólaltatni a vészcsengőt, hogy baj van. Lehetőleg még azelőtt, mielőtt már nem lehet mit tenni. Nézzétek meg a filmet a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF)!