A szegedi Sunder Clubot három hónapra bezárta a rendőrség pusztán azért, mert valaki azt vallotta: ott vásárolt kábítószert. Nyilván a júniusban bevezetett hírhedt spicli rendelkezés miatt tette ezt, ami az elterelés feltételeként írja elő, hogy az illető tárja fel a beszerzés körülményeit. A legkönnyebb azt mondani, hogy egy ismeretlentől vette valami buliban. Milyen szépen kiegészíti ezt most a klubbezárós rendelet: a fogyasztókból spiclit csinálnak, a klubokból meg bűnbakot. Hogy hány ember életét, munkáját teszik közben tönkre, az nem számít nekik. Ez nem egyedi ügy. Válságtünet. Egy beteg rendszer válságának tünete éppúgy, mint a Szőlő utcai javítóintézet bezárása. Mert amikor egy rendszer már nem tud valós, működő megoldásokat adni a fiatalok problémáira, akkor marad neki a látvány: a razzia, a bezárás, a kiragasztott szégyencédula, a “rendcsinálás”. Ez egy politikai kommunikációs logika. A hatalom ilyenkor nem azt kérdezi: mi védi ténylegesen a fiatalokat? Hanem azt: mi látszik a híradóban? Mi mutat jól Laci posztjaiban? Hogyan lehet fenntartani a kontroll látszatát, az illúziót, hogy a kormány tesz valamit – hogy „csapataink harcban állnak”. Miközben valójában nem történik semmi, csak rombolás. A gond az, hogy ez nem csak igazságtalan – hanem kontraproduktív is. Egy klub bezárása nem szünteti meg sem a keresletet, sem a kockázatos szerhasználatot, sem a terjesztést. Legfeljebb áttereli mindezt ellenőrizhetetlenebb terekbe: lakásokba, elhagyott helyekre, illegális bulikra, ahol nincs személyzet, nincs segítség, és gyakran még mentőt sem mernek hívni időben. Ha tényleg a fiatalok biztonsága lenne a cél, akkor a hatóságok, a kormány és a klubok között lenne párbeszéd és együttműködés. Arról, hogyan lehet csökkenteni a kockázatokat: jól képzett személyzettel, józan “chill” terekkel, ivóvízzel, egyértelmű vészhelyzeti eljárással, és olyan környezettel, ahol nem a félelem az úr. A klubbezárás logikája ezzel szemben büntető logika: kollektív felelősséggel sújt egy teljes közösséget egy állítás, egy gyanú, egy eljárás alapján. És közben üzen: nem érdekel, hogy ez hány ember megélhetése, hány fiatal közösségi tere, hány év munka – a lényeg, hogy a „rend” látszata fennmaradjon. A rezsim minden ilyen gesztussal egy dolgot ismer be: nincs stratégiája. Nincs bizalma a saját intézményeiben. Nincs eszköze a valóság kezelésére – csak eszköze a valóság szőnyeg alá söprésére. És ez nem csak Szeged ügye. Ez mindannyiunké. Reméljük, ez a hanyatló rendszer hamarosan megbukik, és vele buknak a propagandistái. De aki mindent csak áprilistól vár, az csalatkozni fog. A szabadságunkat senki sem fogja helyettünk megvédeni. Azt ígérhetem, hogy a Tánc a Szabadságért folytatódni fog – vive la résistance! #NoMoreDrugWar