Miután Szókratészt megvádolták a vének „istentelenség” és az „ifjúság megrontása” miatt, az agórán összefutott egy ismerősével, Euthüphrónnal. Aki éppen szintén peres ügyeit intézte. Mint az Szókratésszel gyakran megesett, egy ártatlannak induló utcai csacsogás hamarosan átalakult egy a legfelsőbb értékekről szóló filozófiai vitába, amelynek a tétje: mitől lesz valami erényes, és mitől lesz valami bűnös. „Az a jámbor, amit az istenek szeretnek,” állítja a dialógus elején Euthüphrón. Aki az önelégültségig magabiztos saját erényességében – amit azzal fitogtat, hogy ő bizony még a saját apját is feljelentette, amikor gondatlanságból megölte egy napszámosát. Szókratész azonban, aki megeszi reggelire a konvencionális tudásukban önelégült nyárspolgárokat, egy egyszerű kérdéssel megingatja hitében: „Vajon azért jámbor egy tett, mert az istenek szeretik? Vagy azért szeretik az istenek, mert eleve jámbor?” És fordítva: vajon azért bűn valami, mert egy felsőbb tekintély azt mondja róla, hogy bűn? Vagy azért mondja azt róla, hogy bűn, mert észérvekkel be lehet – be kell! – bizonyítani róla, hogy bűnös? Ez a kérdés azóta is gyakran visszhangzik bíróságokon, egyetemi előadótermekben és a közösségi média komment szekciójában is. Különösen gyakran előkerül olyan áldozat nélküli bűncselekmények esetében, amelyeket az állam a közerkölcs vagy a közegészség vagy valami hasonló magasztos, absztrakt fogalom védelmére hivatkozva rendel büntetni. A drogtémában például gyakran hangoztatják egyesek, amikor tinédzsereket visznek be bilincsben a rendőrök egy spangli miatt: de hát bűncselekményt követtek el. A felső tekintély, a Hatalom azt mondja, hogy a füvezés az bűn. Pont. De vajon ez tényleg indokolja, hogy embereket megfosszanak a szabadságuktól, a méltóságuktól? Tényleg egyáltalán nem érezzük a szükségét annak, hogy megnézzük: vajon tényleg indokolható-e emberek megbüntetése pusztán azért, amit a saját testükkel tesznek, mások zavarása, veszélyeztetése nélkül? Ugyanilyen vak konformizmussal követtek az emberek megannyi igazságtalan törvényt a történelem során. A zsidótörvényektől egészen a Benes-dekrétum kritikájának tilalmát előíró jelenlegi szlovákiai törvényig. Szókratész említett párbeszéde Euthüphrónnal azért választóvonal a nyugati kultúra fejlődésében, mert ő választotta szét először az etikát a puszta tekintélytől. Ő volt az, aki egész életével azt jelképezte, hogy a jó és a rossz nem az, amit a felsőbb tekintélyek (istenek, törvények, hagyományok) annak kijelölnek – és az erkölcs nem redukálható le az engedelmességre. Szókratész óta az európai ember szellemi örökségéhez tartozik a késztetés, hogy ne vakon, lojalitásból vagy engedelmességből próbáljon a közösség számára normákat, szabályokat alkotni. Hanem ezeket a szabályokat minden esetben alávesse az ésszerűség, a közjó, a szükségesség és arányosság mércéinek. És ha a jelenlegi drogjogi szabályozást ennek a szókratészi elemzésnek alávetjük, akkor megsemmisítő vereséget fog szenvedni számos fronton. Hiszen évtizedes bizonyítékok szerint a) nem vezet a droghasználat visszaszorításához, b) rejtőzködésre és kockázatvállalásra készteti a fogyasztókat, tehát közegészségügyi szempontból ártalmas és c) nem igazságos valakit csak azért megbüntetni, amit a saját testével tesz. Nyilván nem azt mondom, hogy nincs szükség törvényekre, vagy hogy mindenki azt csinál, amit akar. Azt mondom, hogy ésszerű, a közjót szolgáló, a szabadságjogainkat tiszteletben tartó szabályokra van szüksége a közösségnek. A szabadság az alapállapot. A büntetés kivétel. A kivételt pedig mindig igazolni kell. És soha nem elég igazolás az, hogy „azért, mert a törvény ezt mondja.” Az olyan törvény, ami elbukik a bizonyítékok, az érvek vitájában, nem a közjót szolgálja.