„Just say no” – csak mondj nemet. Ez volt a Reagan-korszak híres drogellenes kampány-szlogenje. Ami mind a mai napig visszhangzik a zéró-tolerancia drogpolitikában. „Meg kell tanítani a gyerekeket, hogyan mondjanak nemet a drogokra” – ez a gondolat áll a középpontjában. És akkor nem lesz probléma. Az ezen a koncepción alapuló drogprevenciós programok, mint például a D.A.R.E. (Drug Abuse Resistance Education) a 80-as években élték a virágkorukat. És egy valamit biztosan megtanultunk belőlük. Azt, hogy nem működnek. Miért nem működnek? Egyrészt azért nem működik a teljes elutasítás üzenete, mert a fiatalok többségének saját tapasztalata ellentmond neki. A nagy számok azt mutatják, hogy a fiatalok jelentős része képes kísérletező, alkalmi vagy mértékletes módon viszonyulni bizonyos (legális vagy illegális) tudatmódosító szerekhez anélkül, hogy abból tartós ártalom származna. Ezek a tapasztalatok sokszor a közösséghez tartozás, az önismeret, a határok próbálgatásának vagy akár spirituális élményeknek a részei. Amikor a prevenció minden használatot egyformán veszélyesként és elutasítandóként mutat be, a fiatalok többsége egyszerűen nem ismeri fel benne a saját valóságát – és így az üzenet hitelét veszti, ellenállást vált ki és növeli a kockázatokat. De a „csak mondj nemet” üzenet még azokban az esetekben sem lehet eredményes, amikor a fogyasztás valóban problémássá válik, vagy nagy kockázata van annak, hogy azzá váljon. Azért nem, mert ezekben az esetekben a drogproblémák csupán tünetei valami jóval mélyebb problémának. Az emberi kapcsolatok torzulásának és kiüresedésének. Kirekesztésnek és szegénységnek. A jelentés kilúgozódásának az életből. Az elmagányosodásnak. A kétségbeesésnek és a fájdalomnak. Ezek pedig gyakran a (transzgenerációs) traumákban és a társadalom egyenlőtlenségeiben és igazságtalanságaiban gyökereznek. Olyan jelenségekben, amelyekre nem tanultunk meg közösen nemet mondani. Kétségtelen, hogy van bölcsesség a nemet mondásban – ha megtanuljuk, mikor mondjuk, hogyan mondjuk, és mire érdemes nemet mondani. Hiába akarsz megtanítani valakit nemet mondani a drogokra akkor, ha nem tanult meg szelíden, de határozottan nemet mondani annak a Belső Kritikusnak, ami folyamatosan becsmérli, kicsinyíti és gúnyolja ott bent. És ami gyakran olyan felnőttek hangján szólal meg, akik gyermekkorában becsmérelték, kicsinyítették és gúnyolták. Hiába akarsz megtanítani valakit nemet mondani a drogokra akkor, ha nem tanult meg nemet mondani abuzív, egészségtelen emberi kapcsolatokra, amelyekben kihasználják, bántják, megalázzák és háttérbe szorítják. És akkor sem, ha nem tanult meg nemet mondani azokra a szociális médiából, reklámokból, plakátokról stb. áradó üzenetekre, hogy nem vagy elég jó, nem vagy elég értékes, csak akkor, ha tökéletesen teljesítesz, ha szexi vagy, ha gazdag vagy, ha híres vagy. Hiába próbáljuk megtanítani a gyerekeket nemet mondani a drogokra akkor, ha mint társadalom nem tanultunk meg nemet mondani az erőszak, az abúzus, a kirekesztés ezernyi formájára. Ha cserben hagyjuk azokat, akik leszakadtak, lemaradtak, vagy eleve olyan helyre, családba születtek, ahol egy pillanatig sem kapták meg az esélyt az emberségre, a gondoskodásra, a szeretetre és a biztonságra. Hogyan kérhetjük hitelesen a gyerekektől, hogy nemet mondjanak a drogokra, ha mi magunk sem merünk nemet mondani az igazságtalanságra, az egyenlőtlenségekre, és ennek az eltorzult világnak a rendszerszintű erőszakára és visszaéléseire? Először is meg kellene tanítanunk a gyerekeket igent mondani – azokra a legbelsőbb szükségleteikre, amelyekre sajnos túl korán megtanultak nemet mondani. Mert a hitelességet feláldozták az elfogadás és a túlélés oltárán. Mert megtanulták elfojtani az egészséges dühöt. Megtanultak csendben maradni, amikor valami nem volt rendben. Azt tanulták meg, hogy a fájdalmat el kell rejteni. Hogy az érzelmek kifejezése azt jelenti, hogy „túl sokak”, hogy a sírás „hiszti”, hogy a düh „probléma”, a szomorúság pedig teher. Eszközöket kellene adnunk a gyerekeknek ahhoz, hogy kifejezhessék, megélhessék az érzéseiket, feldolgozhassák a stresszt, a gyászt, a traumákat. Módszereket kellene tanítanunk, hogy értékes és tartalmas emberi kapcsolatokat, közösségeket építsenek, és képesek legyenek kezelni a konfliktusokat, az elutasítást és a krízishelyzeteket. Hogy képesek legyenek együttérző cselekvésre és egyben határozottan meghúzni saját maguk körül a határokat. A „csak mondj nemet” felszínes üzenete helyett arra lenne szükség, hogy a túlélés logikáján túl már egészen korán megtanítsuk egymásnak, hogyan lehet igent mondani az életre – a kapcsolódásra, a méltóságra, a jelentésre. Az élet utat tör magának, ha hagyjuk az embereket, hogy igent mondjanak rá.