Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kellő mértékben megmerítkeztem Tarr Béla filmrendező életművében ahhoz, hogy értékelő elemző írást tegyek róla közzé. Sőt, még csak azok közé sem tartozom, akik végignézték a Sátántangót egy ültő helyükben (részleteket igen). Személyesen már csak élete végén találkoztam vele, amikor a Pride nyitóünnepségén abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy közvetlenül utána szólhattam az összegyűltekhez. Bevallom, fiatalabb éveimben beskatulyáztam őt is azon „köldöknézős magyar filmművészek” közé, akik kidolgoztak egy pár száz ember számára élvezhető filmnyelvet, amivel a beavatott kevesekhez szólnak, és az ő elismerésükre pályáznak. Miközben itt a népet kellene, nem középiskolás fokon, ta-ní-ta-ni. Amikor eljutott hozzám a halálhíre, elhatároztam, hogy ideje felülvizsgálnom a tartózkodásomat. Újra elővettem Tarr filmjeit. Késő estéken megnéztem a Kárhozatot és a Werkmeister harmóniákat. Aztán a Londoni férfit és a Torinói lovat. És rá kellett jönnöm: nekem is fel kellett nőnöm, meg kellett érnem ennek a filmes világnak a befogadásához. Pedig például Tarkoviszkijt – akihez gyakran hasonlították – kimondottan kedveltem már fiatalon is. Kettőjükben valóban van közös: ez a meditatív, kontemplatív filmszövési technika. A lepusztult poszt-szocialista kelet-európai valóság, mint díszlet. A nagy világmegváltó történetekkel szembeni posztmodern bizalmatlanság. De Tarkovszkij filmjeiben volt valami, ami hiányzott Tarr Bélából: a transzcendens. A Zóna. A szakrális tér és idő, ami beszivárog, leszivárog ebbe az egzisztenciális nihilbe. Ami hihetetlenül izgalmas volt számomra akkor is – ma is. De Tarrnál csak kárhozat van – megváltás, kegyelem nélkül. Olyan, mintha Pilinszky költészetét, plakátmagányban ázó éjjeleit megfosztanánk az Istentől. Csak a homokos, szomorú, vizes sík marad, ahol az ember okos fejével biccent, nem remél. Krasznahorkai szövegei, Víg Mihály éteri zenéi lebegnek a horizonton, mint délibábok. A magyar noir az izgalmas krimi nélkül, sötét fatalista kelet-európai western a tűzpárbajok nélkül. Nincs feloldás, nincs katarzis. Pedig ha a korai filmjeit nézzük, akkor azok még tele voltak világmegváltó dühvel. Az okok feltárásának és a megoldások sugallásának felvilágosult dialektikájával. De aztán elfogyott a düh. Az okok felkutatása helyett maradt a létállapotok bemutatása. Történetek mesélése helyett örök ciklikus kozmikus drámák – hisz nincs új a Nap alatt. Megváltás helyett a görög tragédiák sötét fátuma. Újra elővettem ezeket a filmeket, és meglepődve tapasztaltam, hogy kedvtelve nézem őket. Nem jön a mai felgyorsult hipervizuális világunk által belémkódolt késztetés – mint vártam – hogy beletekerjek. Mert megtanultam nem csak nézni – de látni is. Nem várni, hogy „történjen már valami, az Isten szerelméért” – hanem belehelyezkedni ezekbe a gondosan megkomponált háromdimenzionális festményekbe. Amelyek részleteinél ráérősen elidőzik a kamera. Meglepő, új perspektívából mutatva be, ízlelgetve, kóstolgatva a valóságot, rácsodálkozva hétköznapi, banális jelenségekre. „Akárcsak egy filmes mindfulness meditáció,” jutott eszembe. Valószínűleg szükség volt nem csak élettapasztalatokra, de egyben a meditációval való megismerkedésemre is ahhoz, hogy ezt a kontemplatív filmművészetet jobban értékeljem. Tarr főhősei dosztojevszkiji hősök. Valuska a félkegyelmű Miskin herceg rokona. Hisz az emberek jóságában – csak hogy kapjon egy hatalmas pofont. Elbuknak, mert a világ félrehangolt hangszer, ahol valódi harmóniát nem lehet megszólaltatni. Hamis prófétái – a Herceg, Irimiás – felismerték ezt, és tudatosan hamis dallamot játszanak. De ők is elbuknak. Tarr Bélánál nincsenek igazából győztesek és vesztesek – mindenki vesztes. Mégis, Tarr a világmegváltó ideológiák iránti bizalmatlansága mellett is hitet tett a filmjeiben valami ezen túl – a sötét esőfelhők mögött – diszkréten, de makacsul világító, a felhők feloszlatására igényt nem tartó humanitás, emberség mellett. Nála nincsenek szuperhősök, nincs szupererő. A híres kórház-jelenetet lezáró meztelen idős férfi törékeny alakjában jelenik meg az emberi faj legnemesebb vonása – az együttérzés. Az életmű lezárásában, A torinói lóban az egész világ elfárad: a végzettel való őszinte, önáltatás nélküli szembenézés marad, mielőtt lekapcsoljuk a villanyt. Vajon van-e értelme „köldöknézős” művészfilmeket gyártani? Amelyek az emberek többsége számára befogadhatatlanok? Önmagában nyilván nincs. Csak akkor van, ha olyan értéket képviselnek, ami a kulturális örökkévalóság szövetébe épül. Dosztojevszkij regényeit sem olvassák sokszor és sokan, mégis, azok, akik értőn olvasták, valamit örökre magukkal visznek belőlük. Ilyenek Tarr Béla filmjei is. Nélküle kevésbé értenénk azt, hogy mit jelent magyarnak, kelet-európainak lenni – kevésbé értenénk azokat a rejtélyes érzéseket, hangulatokat, tehetetlenségeket, fellelkesedéseket és ellankadásokat, amik bennünk munkálnak. Jó utat az elíziumi filmmezőkön! Kép: Tarr Béla, Kárhozat