Nemrég hallgattam egy podcast beszélgetést arról, hogy vajon mik a világ legbefolyásosabb szerzői, könyvei. Pasik adták elő az érveiket és vitatkoztak. Vajon melyik könyvnek van a legnagyobb hatása? És vajon melyik szerző, melyik könyv hozta el a legforradalmibb változást a világon? Biblia? Galilei Dialógus a két fő világrendszerről? Darwin A Fajok eredete? Marx A tőke? Aztán megszólalt egy nő: Virginia Woolf. Pasiként kicsit felszaladt a szemöldököm: ok, Woolf kétségkívül jelentős írónő volt. De hogy tényleg olyan forradalmi változást hozott volna a világba, amit össze lehetne vetni egy Newtonnal vagy Darwinnal? A nő érve egyszerű volt: Woolf mutatott rá, hogy mi kell egy nőnek ahhoz, hogy könyveket írjon. Saját pénz és egy saját szoba. Bár ez a kijelentés triviálisnak tűnik, de a maga korában egyáltalán nem volt az. Talán még ma sem annyira, mint gondolnánk. Egy nő számára az anyagi függetlenség és a megfelelő tér az alkotáshoz egyáltalán nem magától értetődő abban a kultúrában, ami a nők szerepét a gyermeknevelésre korlátozta, helyét a konyhában jelölte ki. Ahol a nőket biológiailag, genetikailag kevésbé kreatívnak, kevésbé racionálisnak, érzelmesebbnek és „hisztérikusabbnak” hitték. Lehet, hogy Woolf számomra csak egy volt a sok író közül, aki nem forgatta fel a világot – de sok nő világát bizony felforgatta és megváltoztatta. Ez emlékeztet arra, hogy nincs egy mindenki számára ugyanúgy létező „objektív” világ, ami csak úgy van „ott kint”. A világ látása, értékelése, jelentéssel való felruházása szempontjából nem mindegy, milyen helyet töltünk be ebben a világban. Ahogy Anaïs Nin írja: „Nem úgy látjuk a dolgokat, ahogyan vannak, hanem úgy, ahogyan mi vagyunk.” (note to myself) kép: Federico Zandomeneghi