Nézegettem tegnap a kommenteket egy videoklip alatt, ami két táncoló fiatalt mutat a parlament előtti rendezvényünkön. Valószínűleg belinkelték valami digitális harcos klubba, mert megszállták a gyűlölködők. „Narkós kutyák.” „Drogosok.” „Ez nem zene.” „Ezek se dolgoztak soha.” „Miért nem kapálnak inkább.” És a többi. Elgondolkodtam, hogy vajon mi és miért vált ki ilyen szélsőséges indulatokat emberekben pusztán azért, mert két fiatal boldogan táncol egy zenére, ami tetszik neki? Miért bántja őket ennyire más emberek önfeledt, játékos öröme? Ez több, mint egyszerű politikai világnézet kérdése. A szomorú igazság az, hogy rengeteg megkeseredett, kiégett ember él közöttünk. Akikben mások önfeledt, játékos öröme nem együtt örülést, hanem valami egészen mást indít be: rosszindulatú irigységet. Szorongást, ami saját identitásának törékenységéből fakad. Valamit szabadon megélnek, amit ő nem. Ezeknek a fiataloknak az öröme fenyegeti az ő normalitását, aminek az oltárán már rég feláldozott mindent az életében, aminek köze lehetett volna játékossághoz vagy felhőtlen örömhöz. Azt üzeni neki: lehetne másképpen élni. Nem csak úgy, mintha az életed egy végtelenített citrombaharapáshoz hasonlítana. Ezt fenyegetésként éli meg. Spontenaitás. Testiség. Játékosság. Semmi sincsen, ami jobban felingerli a tekintélyelvű, fegyelmezett, konformista és puritán életideál híveit. Hogy egyébként lehet úgy élni, hogy az ember termékeny, tartalmas, sőt, szorgalmas életet él, keményen dolgozik, ha kell – ÉS emellett képes örülni, játszani, a testiségét kifejezni, a saját testével ritmusban lenni – na ez már nem fér bele a kockafejébe. (morning note to myself)