Tegnap írtam egy önkritikus posztot a nő-férfi, anya-apa kapcsolatokról. Nem szakértőként – csak érintett emberként. Mint várható volt, elsősorban nők nyilvánították ki tetszésüket. Akik közül többen egyrészt kifejezték, hogy jó, hogy férfiként írtam erről. Másrészt viszont érezhető egy frusztráció, hogy a férfiak többsége nem akar ezekről beszélni se. Hogy miért? Szerintem ez azért érthető. Ha van egy privilegizált helyzeted, abból többnyire nem érzed annyira a szükségét a változásnak. Ha ki akarnak ragadni a komfort-zónádból, szembesíteni kényelmetlen kérdésekkel, akkor gyakran bezárulsz. Védekezővé, elutasítóvá válsz. Ez nem férfi-tulajdonság, hanem emberi tulajdonság. Az önkritika után engedjetek meg egy kis apológiát is. Könnyen előfordulhat az is, hogy a férfiak úgy érezhetik, hogy azért, mert vannak ezek a rendszerszintű egyenlőtlenségek, akkor már minden rosszért, ami egy párkapcsolatban történhet, csak ők lehetnek a hibásak. Pedig ez nem így van. Vannak helyzetek, problémák, amikben a nő felelőssége akár nagyobb, mint a férfié – de egy nő számára kényelmesebb lehet belehelyezkedni az áldozat szerepbe és a férfit hibáztatni ott is. Egy párkapcsolat mindig baromi bonyolult, amibe kívülről könnyű belepofázni és sommás ítéletet alkotni – de ritkán van olyan, hogy az egyik 100%-ban „hibás” a másik meg nem. A férfiakkal kapcsolatos elvárások nem csak változnak manapság, hanem egyben egyre ellentmondásosabbá válnak. Az érzékenyebb, nyitottabb férfi ideál nem szorította ki a patriarchális macsó ideált, hanem együtt létezik és hat, sőt, gyakran keveredik vele. Sajnos a sérült, rossz szerep- és megküzdési mintákat magukkal hozó nők gyakran a hasonló férfiakat vonzzák be – és emiatt aztán sok férfiben az a frusztrált benyomás alakul ki, hogy „na ja, pont az ilyen parasztok a sikeresek, az érzékenyek meg le vannak szarva”. A női harag (female rage) jogos. Én megértem azokat a nőket, akiknek a nem létező töke tele van és dühösek: elfojtani ezt a dühöt egészségtelen. Meg kell élni, ki kell nyilvánítani. De nem mindegy, hogyan. Vannak férfiak, akik magasról leszarják. De vagyunk férfiak, akik őszintén próbálnak megfelelni e kor egyre bonyolultabb elvárásainak. Megtalálni a helyes egyensúlyt, megtanulni kifejezni az érzelmeket. Nem könnyű. Sokszor úgy érezzük, hogy nem tudunk helyt állni életünk egyik frontján sem. Az ellenséges, morális felsőbbséggel kinyilatkoztatott, túláltalánosító, megszégyenítésre alapuló kommunikáció és kultúra elidegeníthet és bezárulásra késztethet. Én mint mindenben, itt is inkább hiszek a pozitív, affirmatív, együttérző kommunikáció erejében, mint a megszégyenítésben. Ezt most férfi, nő és más gender identitásúaknak egyaránt mondom: ez nem egy zéró-összegű játszma, itt nem győzni kell és legyőzni! Itt párbeszédet kell folytatni, hogy mindenki nyerjen. Meghallani. Megérteni. Magunkat és a másikat. Gyógyulni.