A múltkor Dávid Feri barátommal beszélgetve szóba került, hogy a bölcsibe való beszoktatástól kezdve a gyermek életét gyakorlatilag élete végéig meg fogják határozni a fegyelmező intézmények. Látszólag ezeknek az intézményeknek a funkciója teljesen más, mégis, éppúgy annak a megnyilvánulásai, amit Foucault biohatalomnak (biopouvoir) nevezett: az embereket tömeggé alakító és akként irányító, az emberi testet fegyelmező, idomító, szabályozó hatalomé. Bölcsi. Ovi. Iskola. Gyár. Vállalat. Hivatal. Börtön. Hadsereg. Kórház. Rehab. Idősek otthona. Mi a közös ezekben? Mi az a rendszer, amibe az első lépést a bölcsiben teszik meg a gyerekeink? Először is, a test fegyelmezése: az egyéni ritmust a kollektív ritmushoz igazítják, mégpedig meglehetősen mechanisztikus, gépies módon. Aminek a része az idő strukturálása: akkor ülhetsz, ehetsz, alhatsz, játszhatsz stb., amikor az meg van határozva. Másodszor, a tekintély elfogadására nevelnek. Van, aki néz, értékel, engedelmességet vár, aki döntéseket hoz rólad. És a gyermek megtanul akkor is az elvárt paraméterek szerint viselkedni, amikor éppen nem figyelik – és megtanulják egymást figyelni (és esetenként vegzálni). A normák belsővé válnak, a hatalom az esetek többségében nem külső erőszakot alkalmaz, hanem megváltoztatja azt, amit valóságnak gondolunk. Mit tehet a szülő, aki talán maga is számos sebet őriz az alattvaló-nevelés és fegyelmezés eme intézményeiből, és szeretné, ha az ő gyermeke minél kevesebbet sérülnek bennük? A helyzet az, és ezt még Foucault sem cáfolja, hogy egy olyan hiperbonyolult tömegtársadalom, mint a miénk, nem is nagyon tudna működni ilyen intézmények nélkül. A részvétel kikerülhetetlen. Az embernek korunkban előbb-utóbb meg kell tapasztalnia, hogy arctalan biomasszává válik. Ettől teljesen megmenekülni nem lehet. Az elmúlt évtizedekben az ipari forradalom korához képest ezek a fegyelmező intézmények már sokat finomodtak. Mondjuk Skandináviában sokkal inkább: demokratikusabbá, játékosabbá, részvételibbé váltak. Elterjedtek a totális intézmények helyett a közösségi modellek. Büntetés helyett a helyreállításra került a hangsúly. A tekintélyelv szerepe csökkent. Magyarországon azonban ezek a változások még mindig csak felszínesek sajnos, és az utóbbi években a helyzet inkább romlott. Mint aktív polgároknak, közösen, tennünk kell azért, hogy ezeknek az intézményeknek a reformja nálunk is beinduljon és felgyorsuljon – az alattvalógyárak helyett aktív polgárokat, öntudatos közösségeket nevelő intézményekké. Egyéni szinten pedig úgy látom, hogy ha a szülő tudatosabb, ha tisztában van azzal, hogy ezek a rendszerek a bennük dolgozók minden jó szándéka ellenére is tudnak kárt okozni, ha komolyan vesz bántalmazásra, bullyingra és egyéb ártalmakra utaló jeleket, az már fél siker. És bár nem tarthatjuk távol élete végéig az ilyen intézményektől a gyerekünket, de a mi feladatunk, hogy adjunk neki egyfajta belső mércét. Hogy ne csak a külső értékelések alakítsák az önértékelését, és tisztában legyen a saját értékével. Meg kell mutatnunk, hogy a tekintély nem mindig azonos az igazsággal. Hogy a szabályok, ha értelmesek és hasznosak, akkor betartandók, de vannak helyzetek, amikor igenis meg kell kérdőjelezni a ránk erőszakolt igazságtalan szabályokat. És sziszegve sem szabad szolgálni aljas, nyomorító hatalmakat. Én így látom. Ti?