„Milyen bátor vagy,” mondták már nekem többen. Nem is elsősorban a politikailag beleállós posztjaim miatt. Hanem leginkább azért, mert merek írni személyes, belső kétségekről, problémákról, krízisekről is. Pedig én nem tartom magam bátor embernek. Tény, hogy azok közé tartozom, akiknek lételeme a megosztás. De ez szerintem önmagában még nem feltétlenül bátorságról szól. Egyfajta belső késztetés, közlési kényszer, ami bennem és még sok más emberben is közös. Arra sarkall, hogy beszámoljunk a drámákról, amik bennünk zajlanak. Hogy honnan a késztetés? Nekünk, tartalomgyártóknak, véleményformálóknak, influencereknek, vagy nevezd bármilyen más kifejezéssel ezt a jelenséget, bizonyára van egy közös félelmünk. Ami nyilvánvalóan a gyermekkorunkban gyökerezik. Félelem attól, hogy nem vagyunk elég láthatóak. Hogy nem vagyunk elegek. Vágyunk arra, hogy visszaigazolást kapjunk. Hogy megmérettessük a gondolatainkat, hatást váltsunk ki és figyelmet keltsünk. A kérdés, hogy mit kezdünk vele. A feltűnés, a közlés vágya önmagában nem tesz senkit eredményessé – de ha ehhez ráadásul társul például egy viszonylag jó képesség a kommunikációra, írásra, beszédre, ami sikeressé teszi, akkor ez a bevallatlan, feldolgozatlan visszajlezés-sóvárgás könnyen függőséggé válik. Ha az ember hagyja, hogy ez a traumatikus reflex dominálja a szereplését, akkor eluralkodik az ember önértékelésén. Magával sodor, mint zajló jég a tavaszi áradáskor: magamutogató, öncélú nárcizmusba torkollik. A végén már azon keresztül, azzal határozod meg magadat, az identitásodat, hogy mit gondolnak rólad az olvasóid, és mennyire sikeresek a napi posztjaid. Véleményedet ahhoz igazítod, hajlítod, hogy hol van a kevesebb ellenállás és hol a több lájk. Könnyű ebbe a csapdába beleesni. Ha viszont kiemeljük az árnyékból ezt a sóvárgást, ha őszintén, nem-ítélkezően, ön-együttérző és ön-gondoskodó módon szembenézünk vele, kíváncsian megvizsgáljuk az eredetét, a lefolyását, a következményeit, akkor végül sérülékenységből erőforrássá válhat számunkra. Jelentést adunk neki és helyére tesszük. Ehhez vállalni kell, hogy tökéletlenek, gyarlók és sérülékenyek vagyunk. Úgy, hogy közben nem mondunk le a fejlődésről, az igényről, hogy ne ez határozzon meg minket. Ez nem könnyű. Sok önismeretet, önreflexiót és – ez már valóban – bátorságot is igényel. (note to myself)