Ennek az egész tudathasadásos huszadik századi magyar történelemnek az egyik legtragikusabb figurája Angyal István, a holokauszt-túlélőből lett kommunista világforradalmár, akit végzete a Tűzoltó utcai felkelők élére sodort, majd mint „ellenforradalmárt” végezték ki 1958-ban. „Én nem ismertem magamban hatalomvágyat,” mondta el a bíróság előtt. „Nem kívántam vezetni embereket, csupán állampolgár kívántam lenni. Én mindig elsősorban állampolgárnak tekintettem magamat, a törvények számomra 1945-ig halált jelentettek, sok esetben ezt jelentették 1945 után is. A kétfajta törvényesség között kerestem valahol az igazságot. Nem találtam meg. Én szabad emberként akartam élni, börtönben nem tudok meglenni. Kérem a bíróságot, hogy hagyja meg az ítéletet, mert olyan tényállást állapítottak meg terhemre, melyért halál jár.” Nomen est omen: alakját mindvégig körüllengte valamiféle angyali tisztaság. Ő volt az, aki valóban hitt azokban az eszmékben, amikben az ugyanezen eszméket a Hatalom sáncai mögül agymosásra használók soha. Haza. Igazság. Szabadság. Egyenlőség. Testvériség. És nem csak hitt, de meg is élte ezeket az eszméket. Ezért aztán idegen maradt, kivülálló. Akit a gyakorlati politika emberei nem értettek meg – és ő sem értette meg őket. Ő volt az, aki 1956. november elején lelkesen üdvözölte a Kádár által frissen alakított MSZMP-t – amikor a későbbi állampárt még forradalmi programot hirdetett. „Az új párt kimondja, hogy a magyar nép forradalmi megmozdulása jogos követeléseket fogalmazott meg: a demokrácia kiszélesítését, a nemzeti függetlenség megteremtését, a múlt hibáinak és bűneinek kijavítását,” fogalmazott az MSZMP alakuló nyilatkozata. Abszurd szkizofrén magyar történelem! Ugyanez a párt az, ami aztán annak a rendszernek a fő erejévé vált, ami egész legitimitását a forradalom eltiprásából nyerte. Angyal ekkor még hitt abban, hogy Kádárt éppúgy az őszinte és hiteles vágy hajtja egy demokratikus szocializmus iránt, ami az ő minden cselekedetét irányította. Keservesen csalódnia kellett. A történelem furcsa fintora, hogy ez a két ember, Kádár és Angyal, akár pár napra is, ugyanannak a politikai formációnak a tagja lehetett. Vagy hogy Kádár ebben az időszakban személyes testőröket (!) kért Angyaléktól. Hiszen kettejüket, bár nagyon hasonló eszméket hangoztattak, nem is választhatta el volna nagyobb eszmei és emberi szakadék egymástól. A színfalak mögötti hatalmi machinációk, a demagóg tömegmanipulációk az egyiknek a lételemét képezték, a másiktól pedig teljességgel idegenek voltak. Keserűen vetette később, a börtönben Kádár szemére: „helyeselted mindazt, amiért most a halálba küldesz.” November 4. után, mikor Kádár szovjet tankok élén már a forradalom leverésén ügyködött, Angyal még mindig azt az illúziót táplálta, hogy itt valami végzetes félreértés és tévedés van. Hogy egyszerűen csak meg kell győzni Kádárt és a szovjeteket, hogy az ő ügyük közös: a demokratikus szocializmus. Hogy ők nem „fasiszta banditák”. Ezért aztán november 7-én a nemzeti zászlók mellé kitűzette a vörös zászlót, hiszen, mint mondta, ők nem csak október 23., de az 1917-es októberi forradalom örökösei is. Hiába. A forradalmárokat lemészárolták vagy bebörtönözték. Utolsó üzenetét Eörsi Istvánnak küldte a börtönből a felakasztása előtt, WC papírra írva, ceruzaheggyel. Egy csalódott, de meg nem tört ember keserű végakarata, egy halálra készülő, de az életbe szerelmes ember hitvallása az élet mellett: „Azt szeretnék, ha nyilatkoznánk a világnak, pedig még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a ‘hálás utókor’ önmaga kínzására. Ha lesz ilyen, tiltakozz, tiltakozz! Mi nem akarjuk ezt, ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netalán mi leszünk. Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt térünk meg. De ez is ostobaság, mint minden rágódás a múlton. Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos. Az emlékezés köti a cselekvő kart, vagy ostoba, szertelen tettekre sarkallja. Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés.” Kép: neopaint