Biztosan hallottátok már azt a kijelentést, hogy a nők 80%-a a pasik 20%-ára hajt. Az incel mozgalom egyik fő legitimációs érve. Kevés a fóka, túl sok az eszkimó. Emögött az érv mögött persze sokkal inkább a nőkkel szembeni ellenérzés van, mintsem empirikus bizonyítékok. Többnyire társulnak ezekhez a nézetekhez egyebek is: a nők csak a pénzre hajtanak, a nőknek csak a méret számít, a nők ilyenek meg olyanok. Bámulatos, milyen szépen érvényesül itt is a Dunning-Kruger hatás: azok a férfiak, akik keveset tudnak a nőkről, nő-szakértőként hatalmas magabiztossággal osztják az észt, hogy milyenek is a nők. Saját félremagyarázott kudarcélményeikből egy olyan univerzális narratívát szőnek maguknak, amiben ők az értékalapúan gondolkodó áldozatok, míg a nők pénzéhes üresfejű picsák. Én biztosan nem érzem szakértőnek magam a témában, különösen, mert nem hiszek abban, hogy a nők azok „ilyenek” meg „olyanok”: a nők is emberek és nagyon sokfélék. Mint ahogy a férfiak is. Saját kudarcélményeiket túláltalánosító, sérelmeiket dédelgető nők is juthatnak meglehetősen sematikus elképzelésekre a pasikkal kapcsolatban. Ami viszont ebben az incel-jelenségben a leginkább figyelemreméltó és egyben szomorú, az, hogy ebben az elvben még mindig férfiközpontú társadalomban milyen sok férfi érzi magát elutasítottnak, magányosnak, sértettnek. És nem tudnak mit kezdeni a fájdalmukkal – talán még kevésbé, mint a nők. Mert egy fiú kevesebb eszközt kapott az érzelmei kifejezéséhez. Azok megélését gyakran szégyellésre méltó picsogásként éli meg. Ehelyett inkább azt tanulta meg, hogy kell mindezt indulatként fókuszálni és rávetíteni – nőkre, kisebbségekre, idegenekre. Aki gyűlöl, az valójában fél. Aki lenéz, az valójában nem érzi magát elégnek. Aki nem tud sebezhető lenni, az nem képes a gyarapodásra. Aki csak birtoktárgyat lát a másikban, az nem képes szeretni. (note to myself)