Megfigyelted a fa hajtását? Nem ott nő és gyarapodik, ahol kemény és barna, hanem ott, ahol lágy és zöld. Így van ez velünk, emberekkel is. Ahhoz, hogy gyarapodni tudjunk, először sérülékennyé kell válnunk. Sérülékeny szavunk ősi finnugor eredetű: gyökere a „sért”, „seb”. Hasonlóan a latin vulnerabilis szóhoz, aminek a gyökere: „vulnus”, seb. Sérülékenynek lenni annyit jelent, mint sebezhetővé válni. Kilépni a komfortzónánkból és belvállalni a kockázatot, hogy sérülhetünk. Le kell vennünk a páncéljainkat ahhoz, hogy megszabaduljunk a szenvedésünktől. Pedig a páncélokat eredetileg éppen azért vettük magunkra, hogy védekezzünk a szenvedéstől. De idővel éppen a páncélaink váltak szenvedésünk egyik fő okává. Mik is ezek a páncélok? Perfekcionizmus (minden tökéletesen akarsz csinálni). Érzelmek elnyomása (például élvezetekkel, kémiai vagy egyéb). Cinizmus/szarkazmus (humorral ütöd el). Kontroll (mindent ellenőrizni akarsz). Intellektualizálás (eltávolítod magadtól az értelmeddel). Kultúránk bünteti a sérülékenységet. Azt tanítja a férfiaknak, hogy ne sírjanak. Megszégyeníti a nőket, akik kifejezik az egyéni szükségleteiket. Kigúnyolja az érzékenységet. Az érzelmi nyitottságot gyengeségnek ítéli. Idealizálja a keménységet, rugalmatlanságot – pedig abba tespedés és nem gyarapodás van kódolva. Az igazi gyarapodás nem az, hogy „keményebbé” eddzük a sérült gyerekeket (lásd pl. Böjte Csaba „boxterápiája”). Az igazi gyarapodás egy olyan térben történhet, ahol elismerheted a sérülékenységedet, és erre nem megszégyenítés, hanem együttérzés a reakció. „Nem tudom ezt egyedül megoldani.” „Félek.” „Függő vagyok.” „Szükségem van másokra/segítségre.” „Szerethető vagyok akkor is, ha hibázok.” „Számít amit gondolok/érzek.” Ebből hajt ki a méltóság, a szabadság és az újjászületés. Hát így. ❤