Thich Nhat Hahn, a vietnámi Zen buddhista mester szerint kétféle fájdalom van: az ismeretlen és az ismerős fájdalom. És mi emberek foggal-körömmel ragaszkodunk az ismerős fájdalomhoz, mert rettegünk az ismeretlen fájdalmától. És tényleg. Ragaszkodunk rossz, akár bántalmazó emberi kapcsolatokhoz. Megalázó, rosszul fizetett munkákhoz. Szokásokhoz, amik nyilvánvalóan károsak. Hazugságokhoz, amikkel magunkat is áltatjuk. Függőségekhez, amik kiszipolyozzák az örömöt az életünkből. Eszmékhez, amikről már bebizonyosodott, hogy katasztrófához vezetnek. Újra és újra kudarcot valló megoldásokhoz. Embernyomorító politikai rendszerekhez. Mindezt a fájdalmat már ismerjük. Otthonosan mozgunk benne. Mint a régi, szűk cipőben, ami feltöri a lábunkat, de legalább a miénk. Lemondani a kontroll hamis illúziójáról, belépni egy bizonytalan térbe, ahol az ismerős és kényelmes, de szükségtelen szenvedés helyett egy ismeretlen, de szükséges fájdalom hasíthat belénk – vállalni a sérülékenységet, a felelősséget: ez az igazi bátorság. (note to myself)