Tinédzserkorom – és X-generációm – egyik kedvenc grunge-himnusza a Soundgarten Black Hole Sun című száma volt, amit annak idején elég sokszor leadtak az MTV-n. Úgy éreztem, nagyon jól megfogalmazza azt az életérzést és szembenállást, amit a saját kis világomban, világommal szemben éreztem. A 90-es éveknek a kapitalista fogyasztói társadalom apoteózisát ünneplő, abba belefeledkező kertvárosi idilljével szemben. Akkoriban „bús kamasz” voltam (copyright Radnóti): éppen kezdtem ráébredni saját létezésem és tudásom korlátaira. Az uncsi vidéki kertvárosban úgy éreztem magam, mint Baudelaire albatrosza, aki a nyílt tengeren az ég királya, de amikor a matrózok elfogják és a fedélzetre hurcolják, tehetetlen és szerencsétlen. Volt egy intellektuális életem, ahol szabadon szárnyaltam, mint a madár – és volt egy ember-életem, amiben egy gátlásos, teszetosza kamasz voltam, tele nárcisztikus bizonytalanságokkal és szexuális frusztrációkkal. Azt éreztem, hogy a világ kifordul a sarkaiból: amit mindenki jónak hisz, az nem is feltétlenül jó. És amit rossznak, az sem feltétlenül rossz. Lázadtam a tekintélyek ellen. Beat költőket olvastam, eklektikus könyvespolcomon jól megfért egymás mellett Ginsberg, Kerouac, Kropotkin, Dosztojevszkij, Orwell, Hermész Triszmegisztosz, a fiatal Marx és Nietzsche. Antikapitalizmus, anarchizmus, ezotéria és egzisztencializmus. Ezek formálták a világnézetemet. Nietzschét olvastam az Utolsó Emberről: korunk emberéről. Aki boldognak tűnő önfeledtségben éli életét, kényelmes és kicsinyes középszerűségben. A nyájember, aki gondolkodás nélkül követi a társadalmi konvenciókat. Aki úgy él, mintha soha nem halna meg. Na, hát ez az ember jelent meg számomra a Soundgarten slágerében. Az üres kertvárosi világ, ahol a mosolygó, tökéletesre stilizált figurák groteszk vigyorokkal élik az üres életüket. „’Wir haben das Glück erfunden’ — sagen die letzten Menschen und blinzeln.” – írta Nietzsche. „Megtaláltuk a boldogságot – mondják az utolsó emberek és vaksin pislognak.” Ez a vaksi pislogás, hunyorgás, a kényelem választása az igazság helyett, a világegyetem kaotikus valóságának, az emberi létezés végességének tagadása, ami a reklámok harsogóan fehér műanyag mosolyaiban öltött leginkább testet, megőrjített. Én ellenben ekkoriban mindennél többet foglalkoztam a saját végességemmel. Éjjel izzadva ébredtem fel: meghalok. Vége. Vajon mi értelme lehet bárminek ebben a perspektívában? Nem értettem, hogyan foglalhatja le az embereket a gyúrás, a smink, a legújabb műanyag kacat, a fűnyírás és a foci, miközben mindenkinek minden háztetőn azt kéne harsognia, hogy meghalunk. A felnőttkori visszatekintés a kamaszkorra ellentmondásos érzéseket kelt. Egyrészt szeretnéd hinni, hogy nem árultad el azt, aki akkor voltál. Nem tagadtad meg az eszméidet, értékeidet, amikben hittél. Persze tudod, hogy sok szempontból te is részévé váltál annak, ami ellen lázadtál. Az élet, amit élsz, nem feltétlenül tetszene annak, aki voltál. De ez kölcsönös. Kamaszkori szögletességeid, kontrasztjaid, végletességeid mai szemmel komikusnak tűnnek. Nem kívánod vissza akkori bizonytalanságaidat, szorongásaidat, az elvárásoknak való megfelelési kényszert, a frusztrációkat és a többit. Mégis, mikor újra meghallgatod az apokaliptikus crescendo-ban végződő Black Hole Sun-t, akkor mintha feléledne egy régóta szunnyadó prométheuszi szikra a lelked mélyén – kényelmetlenül fészkelődsz: talán túl sokat hunyorgunk mi, vaksi felnőttek? (note to myself)