Aki valaha átélt már pszichedelikus élményt, az biztosan elgondolkodott már azon, hogy vajon hogyan képes egy kémiai vegyület ennyire mélyrehatóan megváltoztatni azt a módot, ahogyan a valóságot, és benne saját magunkat érzékeljük. Hogyan képes egy molekula olyan bonyolult, rendkívül gazdag és színes audiovizuális észleléseket, intenzív érzelmeket és megrendítő gondolatokat létrehozni bennünk? „Hallucináció” – mondják egyes régivágású pszichiáterek. „Hallucinogének” – mondják a drogokra. Pedig ma már ezernyi kutatás bizonyítja, hogy ezek az élmények annyira többek, mint mondjuk azok a hallucinációk – érzékcsalódások, téveszmék – amelyeket egy mentális betegséggel küzdő ember él át. Hétfőn beszélgettünk Szigeti Balázs idegkutatóval a Drogriporter Szabadegyetemen (a támogatók visszanézhetik) arról, hogy vajon mi is történik az ember agyában, miközben pszicehdelikus szereket – LSD-t, varázsgombát stb. – használ. És azt lehet is vizsgálni, hogy milyen folyamatok zajlanak le az agyban. De vajon magyarázni, hogy miért éljük át, amit átélünk? Az már nehezebb. Ilyen válaszokat valójában nem lehet adni. Maguk a téma legnagyobb szakértői is vitában állnak egymással. És ez nem meglepő, hiszen mint Balázs említette, a kutatók mind a mai napig vitáznak azon is, hogy az antidepresszánsok hogyan működnek – pedig azokat már évtizedek óta kutatják, és ott a hatások egyáltalán nem ilyen bonyolultak. Mondok két különösen érdekes dolgot. Az egyik, hogy Robin Carhart-Harris és munkatársai fMRI és MEG vizsgálatok segítségével kimutatták, hogy a pszicehdelikumok nem erősítik, hanem csökkentik azokon a kulcsfontosságú agyterületeken a vérellátást és aktivitást (default mode network), amelyek az énünk folyamatos újraalkotásáért felelősek. Egyben szokatlan kapcsolódásokat hoznak létre más agyterületek között. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a valóság érzékelését változtatják meg, „hallucinációkat” okoznak, hanem megváltoztatják azt a folyamatot, aminek az eredményeként annak érezzük magunkat, akik. A másik, hogy önmagában az agyunk legfejlettebb, a magas szintű gondolkodásunkért, intuícióinkért felelős részében, az új agykéregben (neocortex) lezajló változások önmagában nem magyarázzák ezeknek a szereknek a változásait. Erre nyújtott bizonyítékot Gül Dölen, akinek a polipokkal folytatott kísérleteiről a Drogriporteren is beszámoltam (belinkelem). Bizonyítva, hogy a jóval ősibb, primitívebb aggyal rendelkező polipokra az MDMA hatás alatt éppen olyan hiperszociális és empatikusabb viselkedés volt jellemző, mint az ember nevű főemlősökre. Pedig a polipoknak nincs neocortexe. Idáig az empirikus kutatás. A többi már filozófia: hogyan értelmezzük mindezt? Vannak olyan filozófusok, mint az általunk korábban meginterjúvolt Bernardo Castrup (belinkelem az interjút), akik egyfajta elméleti magyarázatot szolgáltatnak minderre. Bár ez a magyarázat nem tetszik sok, a fizikai valóság elsőbbségét hirdető tudósnak. Mi van akkor, kérdezik, ha eddig rosszul ültünk a lovon – és valójában nem is az agy folyamatai magyarázzák a pszichedelikus élményt? Mi van, ha a testünk valójában csupán kivetülése, megnyilvánulása valaminek, amit laboratóriumban nehéz vizsgálni? A pszichedelikumok ebből a perspektívából kulcsok, amelyek olyan zárakat nyitnak meg, amelyek korábban elzárták előlünk a valóság eddig ismeretlen régióit. Az, amit normál, hétköznapi tudatállapotnak hívunk, valójában csupán szűk szelete a valóságnak: egy olyan perspektívát alkotnak, amelyben mi egyszeri, megismételhetetlen, különálló, elszigetelt lények vagyunk egy mechanikus törvényszerűségeken alapuló fizikai világegyetemben. Mi van, ha nem ez a helyzet? Mi van, ha a pszichedelikumok nem valamiféle bódulatot, mámort, valamiféle álmot idéznek elő, ahol illuzoriukus valóságot tapasztalunk meg? Mi van, ha a pszichedelikumok éppen ellenkezőleg: úgy hatnak, mintha álomból ébresztenének fel minket? Egy álomból, amiben azt álmodod, hogy Kovács József 1036 irányítószám alatt élő budapesti lakos vagy, akinek van TAJ-száma meg adószáma, és akinek a célja az életben az, hogy legyen menő kocsija és minél több pénzt keressen? A pszichedelikus élmény, bár hihetetlen sokféleséget és változatosságot mutat, mégis tartalmaz bizonyos közös motívumokat. Az emberek egységérzésről, valamiféle kozmikus jelenlétről számolnak be. És igen, ezek az élmények gyakran nagyon félelmetesek – de a halálfélelmen túl valamiféle olyan ébredés megtapasztalása is ott van, ami ahhoz hasonlítható, mint amikor rémálomból ébredve felsóhajtunk: hú, ez csak álom volt. És mi van, ha a halál nem is elalvás, nem álomba merülés – hanem valójában ébredés? Egy tudathasadásos létállapot vége, amikor a kozmikus tudat egy lehasadt, magát reménytelenül elszigeteltnek érző része ismét egyé válik a kozmikus tudattal? Igen, ezek meredek spekulációknak tűnhetnek. És konkrét empirikus bizonyítékot nehéz rájuk szerezni. Ha nem lehetetlen. Én nem vagyok dogmatikus, nyitott próbálok maradni többféle alternatív világot és tudatot magyarázó elméletre. De őszintén szólva engem az a redukcionista magyarázat győz meg a legkevésbé, hogy a pszichedelikus élmények pusztán az agy biokémiai folyamatainak véletlenszerű termékei lennének. (note to myself)