Többféle magány van. Van az a magány, amikor egyedül vagy és nincs kihez szólnod. Idős özvegy nénik magánya, akik etetik a parkban a galambokat életük őszének hervadó emlékeivel. És van olyan magány, amikor látszólag közösségben vagy, de mégis elszigeteltebbnek érzed magad, mintha egy lakatlan szigeten lennél hajótörött. Erről a magányról írja Camus: „Az emberek közé kerülni nem jelenti azt, hogy tartozol is valahová; néha a leghangosabb magányt a zsúfolt teremben érzi az ember, ahol a nevetés visszhangzik, mégis a lélek némán ül — és ekkor jössz rá, hogy a magány nem a fizikai egyedüllétről szól, hanem arról, ha nem értenek meg.” Ez korunk emberének magánya. Alattomosabb az előbbinél és milliók lelkét mérgezi meg az álmosolyok mögött, hogy aztán különös testi-lelki nyavalyákban, torz viselkedésekben öltsön formát. Figyelem. Együttérzés. Jelenlét. Ritka oázisokban fellelhető víz a nagyvárosi sivatagokban.