Sokszor van olyan érzésem, hogy a tudatmódosító szerekkel kapcsolatos történetek nagy része elmondatlan marad. Mert az emberek csak azokra a történetekre kíváncsiak igazán, amelyek megerősítik az előítéleteiket. És nem azokra, amik megkérdőjelezik azokat. Így például a közvélemény és a média imádják a pokolraszállós-felemelkedős történeteket. Amikor valaki számára a drogok a pokolba csúszást jelentették, a letérést a normalitás útjáról. Szeretnek undorodva borzongani a deviancia és a degeneráció mélységeitől, hogy aztán halhassák, miként tért vissza az illető a „normális” emberek közé. Nem állítom, hogy ezek a történetek ne lennének érvényesek és értékesek. De valójában társadalmi szinten sokkal inkább azt a célt szolgálják, hogy a magukat a normalitás etalonjának tekintő polgárokban megerősödjék saját erkölcsi magasabbrendűségük tudata. És ritkán képesek rámutatni arra, hogy ezek a történetek mind sokkal többet hordoznak magukban: rendszerszintű problémákat. Transzgenerációs traumákat, kirekesztést, megbélyegzést, bántalmazást, diszfunkcionális családokat és közösségeket. Vannak olyan történetek, amelyekre a nép egyáltalán nem kíváncsi. Pedig jóval gyakoribbak az előbbinél. Ilyen például az, amikor valaki számára egy tudatmódosító szerrel való találkozás kimondottan pozitív volt. Nem járt együtt lecsúszással és degenerációval. Ellenben jelentősen gazdagította az illető szociális életét és rekreációs tevékenységeit. A tánc például a gyógyulás egyik legősibb formája, amit az emberiség a kezdetek óta űz. Nem csak azért, mert a ritmikus mozgás segítségével képessé válunk megtalálni az elveszett kapcsolatot a saját testünkkel, az elveszített egyensúlyt test és lélek között. Képessé válunk újra ráhangolódni a kozmosz elvesztett ritmusára. Bessel van der Kolk trauma-szakértő szerint kevés ennél hatékonyabb trauma-gyógyítási módszer van. De azért is, mert a tánc mélyen közösségi tevékenység. És a tudatmódosító szerek hatása alatti közös tánc legalább olyan ősi, mint a tánc maga. A közös tánc során összehangolódunk a közösséggel is. Victor Turner antropológus vezette be a communitas fogalmát arra, amikor a hétköznapoktól eltérő (liminális) helyzetekben (pl. fesztiválok, szertartások) a társadalmi hierarchia és elkülönültség megszűnik egy időre. És a résztvevők egy nagyon mély szinten megélhetik az együvé tartozást – ami gyógyító hatással van. Amikor egyes fesztiválokban a média/közvélemény csak és kizárólag az egyébként extrém ritka tragédiákat képes meglátni – amelyekből egyébként gyakran több történik egy hasonló népességszámú állandó településen, mint egy fesztiválon – akkor teljesen elsikkad a lényeg. Az a transzformatív, játékos, hiperszociális közösségi élmény, amit a résztvevők 99%-a megél: ami miatt nagyon sokan úgy érzik, hogy ez az év csúcspontja. Az emberek túlnyomó többségének egy ilyen fesztivál a mennyország, és nem a pokol kapuja. Nem egy felnőtt embert láttam már belecsöppenni az elektronikus tánczene világába úgy, hogy az élete korábban beszűkült és korlátolt volt, amiből hiányzott a közösség és hiányzott az öröm. Családanyákat, akik a gyerekük felnevelése után nem találták a helyüket. Karrierjük építése közben arra döbbenő embereket, hogy az életük kiüresedett. Mert az élet, amit milliószámra élnek a „normális” emberek – az minden, csak nem normális, és gyakran a legalapvetőbb szükségleteink szőnyeg alá söprésével éljük. Erről sokat ír Máté Gábor a normalitás mítoszáról szóló könyvében. És ezek az emberek valósággal újjászülettek azoktól az élményektől, amelyeket ebben a világban átéltek. És ezeket a történeteket senki sem meri elmondani a kriminalizáció és a megbélyegzés miatt. Ami sajnos a paranoiájával már átitatja és megmérgezi gyakran magukat a fesztiválokat is, ami nagyon ártalmas. Persze, nem mentes ez a világ a kockázatoktól. Mindennek van kockázata, hogy túlzásba viszik. Láthatunk példát arra is, amikor valaki nem képes mértéket tartani és megcsúszik. De ezek egyrészt egyáltalán nem olyan gyakoriak, mint az átlagpolgár gondolná. És valójában ezek mögött sosem csak önmagában „a drog” van, hanem az a rengeteg fájdalom, frusztráció és félelem, amit az ember nem képes feldolgozni. És ha valaki ezen dolgozik, más eszközökkel is, akkor egyébként ennek az önismereti utazásnak simán a termékeny és szerves részévé válhat az is, hogy a gyógyító közösségi tánc élményében találja meg a kapcsolódást a sérült testével és lelkével. kép: Boom Festival