1633. június 22-én a római Santa Maria sopra Minerva templom padsorai és az oltár között egy ősz, törékeny férfi nyögve térdre ereszkedett. Majdnem 70 éves volt, az izületei fájtak és nehezen engedelmeskedtek. Előtte, a szentély közelében skarlátvörös selyem reverendákban bíborosok pöffeszkedtek a karosszékeikben. Az asztaloknál írnokok jegyeztek le minden elhangzott szót. Hátul, a templom padsoraiban fekete-fehér ruháikban domonkos szerzetesek bámészkodtak. Mindenki látni szerette volna, hogyan törik meg ez a megátalkodott, makacs tudós, aki oly sokáig szegült ellene az egyház tanításának. Galilei azt az istentelen tévtant hirdette ugyanis, hogy nem a Föld van a középpontban, hanem a Nap. És valójában a Föld kering a Nap körül. Botrány! Hiszen a Biblia is megírá: „a Nap felkél és lenyugszik” (Préd 1:5) A Földről viszont azt mondá az Írás: „megerősítette a föld kerekségét, hogy meg ne inogjon.” (Zsoltárok 93:1) Vajon ki kételkedhetne a Szentírás tanításában? Vajon máglyára küldik-e ezt a Galileit is, mint előtte Giordano Brunót, aki megtagadta a tanai visszavonását és ezért 1600-ban megégették? De Galilei nem akarta úgy végezni, mint Bruno. Úgy érezte, több szolgálatot tehet a világnak, ha, bár házi őrizetben is, de tovább folytathatja a tanulmányait. Elmondta hát a neki rendelt szöveget: „Szívből átkozom, gyűlölöm és visszavonom a fent említett tévedéseket és eretnekségeket.” Közben nézte, ahogy a domonkosok gótikus templomának üvegablakain beszüremlő fénysugarak az ódon falakra vetültek. Tudta, hogy a napsugarak szöge, a falra rajzolt árnyékok formája, elhelyezkedése lassan, de folyamatosan változik. Hiszen a Föld közben változtatja pozícióját a Naphoz képest. Legszívesebben keserűen elnevette volna magát. Egyes domonkos barátok még évekkel később is azt suttogták, hogy amikor a megtört ember távozott a templomból, a foga között a következő szavakat motyogta: „Eppur si muove” (És mégis mozog). Bár az ellenállást feladta, de a reményt nem, hogy eljön majd egy nap, amikor a gondolkodás felszabadul az egyház dogmáinak járma alól. Azt gondolhatnánk, hogy ez a nap, amiről Galilei ábrándozott, már régen ránk virradt. Olyan korban élünk, amikor a tudományos kutatás szabad, az állam szekuláris és az emberi gondolkodásnak legfeljebb mások érdekei, jogai, és a lelkiismeretünk szabhat határt. De tényleg így van? Jó persze, ma már nincsenek máglyák. Nem dobják a tűzbe a könyveket és az embereket. Nem csuknak senkit börtönbe azért, mert az egyház tanítását kétségbe vonja. Ez már nem az a világ. De közben meg vannak olyan jelenségek, amik több, mint nyugtalanítóak. A mai fontvonal már nem a természettudományok terén húzódik, mint régen. Hanem elsősorban a társadalomtudományok határvidékein. Galilei korában veszélyes volt természettudománnyal foglalkozni – manapság viszont a társadalomtudomány a veszélyes. Különösen, ha olyan témákkal foglalkozik, mint a szexualitás vagy nemiség. Az elmúlt 15 évben drámaian megváltozott egyház és állam viszonya: a nem keresztények egyre inkább másodrangú állampolgárnak érezhetik magukat. Jobban mondva a nem „bevett” keresztények. Hiszen az állam bizonyos egyházakat „bevett”, privilegizált helyzetbe hozott, önkényes politikai szempontok alapján. Kötelezővé tette az iskolai hit- és erkölcstanoktatást (az utóbbit is gyakran ugyanaz a pap tartja). Tömegesen kerülnek át a korábban világi iskolák, szociális intézmények az egyház kezébe. A kormány rendelettel korlátozta az egyetemeken a társadalmi nemek tanulmányokat. Könyveket fóliáznak be csak azért, mert „eretnek” (értsd: nem kirekesztő, hanem elfogadó) megközelítést tükröznek bizonyos kisebbségekkel szemben. És vakság nem látni, hogy az államilag tolt homofóbia mögött milyen szerepet játszanak az egyházak. Amikor arról olvasok, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kirúgják a docenst, és felmondásra kényszerítettek három kutatót csak azért, mert az empirikus kutatásoknak és az emberi jogoknak teljesen megfelelő, de az egyházi dogmával egyesek szerint ellenkező véleményeknek adtak hangot az LMBTQ emberekkel kapcsolatban, akkor kimondottan nyugtalan leszek. Én még emlékszem, amikor a rendszerváltás környékén állami finanszírozással felállították az egyházi egyetemeket a történelmi igazságszolgáltatás (?) nevében, az aggályokat gyorsan elhessegették. „Azért, mert az egyház a fenntartó, attól még érvényesül a tudományos szabadság és autonómia,” mondták. Hát nem. Nagyon nem. Ezek az egyetemek sajátos hibridek. Vastagon az adófizetők finanszírozásával képesek csak fennmaradni, de közben nem érvényesek rájuk a lelkiismereti szabadságnak ugyanazon elvei, mint a világi egyetemeken. „Egy keresztény szellemiségű egyetem oktatóiként és pszichológusként valljuk: minden szeretetre épülő kapcsolat egyenértékű,” írták a most felmondott pszichológusok. Számomra egészen abszurd, hogy egy ilyen kijelentésért ma meghurcolhatnak egyetemi oktatókat. Ma már számtalan empirikus kutatás támasztja alá ezt a kijelentést. A szivárványcsaládokban felnövekvő gyermekek rendre hasonlóan vagy akár még jobban érvényesülnek az életben, mint a hagyományos családokban felnövő gyermekek. A családi kapcsolatok minősége az, ami számít, nem pedig a család összetétele vagy a szülők neme. Ezt ma már nagyjából olyan bizonyossággal ki tudjuk jelenteni, mint hogy a Föld kering a Nap körül. Néhány makacsul ismételgetett bibliai szöveghely ezen nem változtat, legfeljebb éppolyan sajátos korlátoltságról tesz tanulságot, mint amikor szó szerint értelmeztek bizonyos bibliai verseket a Nap mozgásáról. Lehet, hogy ez is eretnekség, lehet vele vitatkozni, de én azt gondolom, hogy egyetem nem lehet „református” vagy „katolikus” vagy „zsidó” „szellemiségű”. Egy egyetem – az egyetem. A szabad közös gondolkodás autonóm egysége. Feladata egy folyamatos dialógus az igazság megismerésére, amit nem lehet tekintélyelv és dogmák alapján eldönteni, lezárni. Nem vagyok a hit ellensége: de a hit más szférába tartozik, mint a tudomány. És az egyházat a felsőoktatás terén is el kell választani a tudományos kutatástól – ez alól legfeljebb az adott egyház teológiai, lelkészi/rabbi stb. képzései nyerhetnek kivételt. Szóval lehet, hogy ideje lenne komolyan újragondolnunk azokat a bizonyos falakat és biztonsági szelepeket, amelyek a szekuláris államot és az egyházakat elválasztják egymástól. Mert ezek a falak veszélyesen elvékonyodtak, és a szelepek fellazultak.