Ki van az írások mögött – kérdezte a minap egy kommentelő. Bár nem írom alá a posztokat, azt, hogy mi a nevem, elég könnyű kideríteni, ha az ember a megnézi az oldal Rólunk részét. Pár kattintás. De vajon mit mond egy név? Mit mond egy pozíció? Ha felfedem, hogy ki van az írások mögött, akkor valójában még mindig csak maszkokat fedek fel. Olyan maszkokat, amelyeket a társadalmi elvárások diktálnak. Akár meg lehet találni a szakmai önéletrajzomat, annak mérföldköveivel. Hol tanultam, mit végeztem, hol dolgoztam, mit tettem le az asztalra és a többi. El lehet mondani az életkorom, a nemi identitásom, a szexuális orientációm, a származásom, a vallásom, a világnézetem. De ez még mindig semmit nem mond el arról, ki vagyok én. Hiszen ez sem mond semmit arról, hogyan váltam emberré: milyen meghatározó élmények formáltak születésemtől fogva. Milyen kötődési stílusom, milyen kötődési problémáim vannak, azok milyen traumákból fakadnak. Vajon mi az első tudatos emlékem. Ki volt az első barátom az óvodában. Mi volt az első könyv, amit elolvastam. Radnóti után szabadon: melyik kőre léptem az iskolába menet, hogy ne feleljek aznap. Kivel csókolóztam először, és milyen ízű volt a csók. Ahogy Ervin Goffman írja: végső soron a szerepről alkotott képünk második természetünkké válik, és részévé lesz önmagunknak. Azzá válunk, aminek tettettük magunkat. De vajon a sok szerepem közül melyik vagyok a leginkább én? Az apollói énem, ami harmóniát és szépséget próbál teremteni és szigorú etikai normák irányítják? A dionüszoszi énem, ami beleveti magát az álom és a mámor holdfény-óceánjába és fellázad a konvenciók ellen? A szakember, aki hűvös logikával és empirikus bizonyítékokkal küzd előítéletek és babonák ellen? A spirituális utazó, aki a belső csendre figyel és átéli, hogy minden mindennel összefügg? Az apa, aki a gyermekéről gondoskodik? Mikor vagyok jobban, igazabban én? Mikor magabiztos vagyok és úgy érzem, a világ megtelik jelentéssel és összhanggal, fénnyel? Vagy amikor elbizonytalanodom és kitaszítottnak, elutasítottnak érzem magam egy sötét verembe lökve? Amikor önző vagyok és a túlélés érdekében átlépek másokon? Vagy amikor együttérzek másokkal és nem spórolok a kedves gesztusokkal? Jó ember vagyok vagy rossz ember? Önző vagy önfeláldozó? Ahogy Tolsztoj írja, az emberek nem jók vagy rosszak, hanem inkább olyanok, mint a folyók. A víz ugyanaz, de a folyó egyszer szűk, egyszer széles, lassú vagy sebes, tiszta vagy zavaros, hideg vagy meleg. Így az ember is: mindenki magában hordozza az emberi természet minden lehetőségét, és gyakran attól függően, milyen részét ragadjuk meg, ilyennek vagy olyannak tűnik. Vajon ki is vagyok én? Ennél fontosabb kérdést talán fel sem tehetünk. Egész életünkben fejtjük a hagymahéjakat, egyiket a másik után. És mégsem találunk semmilyen állandó én-magot, amire rámondhatjuk: ez az én állandó lényegem. Így ha megkérdezik, ki van az írások mögött, csak annyit felelhetek: ugyanaz, és mindig más és más. Egy történet, amelyet épp most mondok el. Egy folyó, amelynek vize hol zavaros, hol tiszta, de mindig áramlik tovább. kép: Mehmet Geren