Reggel elnéztem egy rovart, amint a sátram belső lapján bolyong és kutatja a kiutat. A sátor kijáratánál volt egy kis rés, ahol ki tudott volna mászni. Ki tudott volna, ha tudja – de ő többször is körbejárta a rést anélkül, hogy felfedezte volna. Örjítő monotóniában rótta ugyanazokat a számomra értelmetlen köröket. Hiszen ami nekem 3 dimenzióban felfejlett, mint tér, az számára végtelen nagy 2 dimenziós síkokból állt. Nem tudta, mi a sátor, miért van, ki hozta létre. Mikor megpróbáltam neki segíteni – deus ex machina – ő hanyatt-homlok menekült a segítő kéz elől. Óhatatlanul arra gondoltam: vajon mi is ilyennek tűnünk a nálunk fejlettebb, minket figyelő létformák számára? Akik sokkal több dimenzióban képesek látni a valóságot? Ahogy örjítően monoton, unalmasan kiszámítható és banálisan értelmetlen köreinket rójuk. Keressük a szeretet, elfogadást, biztonságot, kapcsólódást. Sokszor ott, ahol nincs. Elhárítva a kegyelem beavatkozásait is. Erről egy szúfi történet jut eszembe: A részeg az utcán, egy lámpa alatt négykézláb keres valamit a földön. Odalép hozzá egy rendőr: – Mit keres, uram? – Elvesztettem a kulcsomat valahol – feleli a részeg. A rendőr segít neki, együtt keresik egy darabig, de hiába. A rendőr kérdezi: – Biztos benne, hogy itt veszítette el a kulcsot? – Nem, valószínűleg amott, a fa alatt – válaszolja a részeg. – Akkor miért itt keresi? – csóválja a fejét a rendőr. – Mert itt világos van – mondja a részeg. Hát így vagyunk mi emberek…