Tudjátok mi, akik az önismeret útját járjuk, hogy végre el tudjuk engedni a generációk óta cipelt terheinket, sérüléseinket, nem egyszerűen csak abból a nyavalyából épülünk fel, amiben ezek a terhek megnyilvánulnak. Amit be lehet skatulyázni valahogy, a pszichiáterek ráüthetnek valami diagnózist, vagy aminek az újságok szoktak valami nevet adni. Hanem fel kell épülnünk a krónikus hazudozásból is. Mert bizony hazudunk másoknak arról, hogy miben vagyunk. És hazudunk saját magunknak is. Van persze különbség, hogy ki miben és mennyit hazudik – de alapvetően mindenkire jellemző ez. Aki tagadja, arra méginkább. Sokan erre szocializálódtak már kisgyermekként: nem mutathatod meg a valós lényedet, mert akkor elveszíted azoknak a szeretetét, akiktől az életed függ. Idővel éppen olyan természetes védekezési mechanizmussá, megküzdési stratégiává válik a hazudás, mint az, hogy iszol, sorozatot nézel vagy betépsz, ha rosszul érzed magad. Végül már szinte észre sem veszed, és saját magad sem tudod megkülönböztetni az igazat a hamistól a bonyolult és kifinomult hazugságaid hálójában vergődve. Hiszen miért is hazudunk? Azért, hogy elkerüljük a fájdalmat. Félelemből hazudunk: attól rettegve, hogy amennyiben meglátnak minket olyannak, amilyenek valójában vagyunk, sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak, akkor nem fognak minket szeretni. Nem fogunk kelleni. Mit gondolnak majd rólunk? És persze mivel gyakran a másik oldalon is sérült emberek vannak, nem mondom, hogy ez nem fordul elő. Sajnos olyan társadalomban élünk, ami gyakran bünteti az igazmondást és idealizálja a konformista hamisságot és hazugságot. Mégis, amikor hosszú hazudozás után először mondod ki az igazat, magadnak, másoknak, az valami katartikus élmény. Elismerni a tökéletlenséged, kifejezni azt, ami benned van, ami belülről rág, mint valami féreg, amit még magadnak sem mersz nevén nevezni – borzasztó nehéz. De amikor sikerül, akkor felszabadít. Még ha fáj is neked, vagy egy másiknak. Lehet, hogy először csak egy részét mondtad el az igazságnak. Lehet, hogy van, amit még nem tudsz kimondani. De máris elindított egy úton. bell hooks baromi jól megfogalmazta ezt: „A sok férfi lelkében élő sérült gyermek egy olyan kisfiú, akit, amikor először kimondta az igazát, az apai szadizmus elhallgattatott – egy patriarchális világ, amely nem akarta, hogy igazi érzéseit vállalja. A sok nő lelkében élő sérült gyermek egy olyan kislány, akit már korán arra tanítottak, hogy másnak kell lennie, mint aki valójában, hogy meg kell tagadnia valódi érzéseit, ha vonzóvá és elfogadottá akar válni mások szemében. Amikor a férfiak és a nők megbüntetik egymást az igazmondásért, megerősítik azt a nézetet, hogy jobb hazudni. A szeretethez hozzátartozik, hogy hajlandóak vagyunk meghallgatni a másik igazát, és ami a legfontosabb: elismerjük az igazmondás értékét. A hazugságok talán jobban esnek, de nem segítenek megtapasztalni a szeretetet.”