A hétvégén egy játszótéren összefutottunk egy kislánnyal, aki láthatólag valamilyen fogyatékossággal él. Látszott a mozgásán. Amikor egy ép gyerek szülője szembesül ezzel, többnyire többféle érzés kavarog benne. Egyrészt szánalmat érez a gyerek iránt, és főleg a szülők iránt. De a szánalomba más is vegyül: egyfajta megkönnyebbülés, hogy legalább a te gyereked „nem ilyen”. Ami könnyen átmehet egyfajta feszengésbe vagy viszolygásba. Később az anyukájával rajzolni kezdtek a járdára színes krétával, az én kislányom és az anyja is odaültek hozzájuk. És akkor a kislány váratlanul megölelte. Annyi kedvesség és szeretet volt az ölelésében, hogy teljesen meghatódtunk. És akkor elszégyelltem magam. Mert hogy együtt érzel egy fogyatékkal élő gyerekkel és szüleivel, az egy dolog. De nincs jogod szánalmat érezni – nincs jogod „lesajnálni”. Hiszen minden szülőnek, fogyaték ide vagy oda, a saját gyereke a legcsodálatosabb dolog, ami vele történhetett a világon. „Ne ítélj – s ne szólj – csak érts meg mindent, / És legfőképpen: érts meg mindenkit.” (Reményik Sándor) (note to myself)