Gondolom sokan olvastátok a Telex.hu interjúját Bogádi Nikolettával, aki transz és meleg gyerekek szülője (amikor ezt írom, még címlapos). De nem is ez a legérdekesebb az interjúban. Hanem az, hogy korábban maga is szélsőjobbos társaságban homofób tüntetéseken vett részt. Annak ellenére, hogy egyébként a házassága előtt neki is volt kapcsolata azonos nemű emberrel. És csak a saját gyereke előbújása után változott meg a véleménye. Ez több szempontból is elgondolkodtató. Egyrészt tök jó látni, hogy az emberek változnak. Hogy akár a legelvetemültebb homofóbból is lehet támogató, szövetséges. Ez a változás nem egyszerű: gyakran a szülő elkezdi hibáztatni magát, hogy akkor mit rontott el, hogy neki „olyan” lett a gyereke. És ha ez az önvád helyett átmegy egészséges kíváncsiságba, ha támogató közösségbe kerül, akkor az önismereti utazás végén a szülő rájön, hogy ez nem a gyerek, de nem is az ő „hibája” – ebben az egészben nincs mit szégyellni. Másrészt elgondolkodtathat minket is, akik már támogatjuk a Pride-ot arról, hogy nem láthatunk bele azoknak a lelkébe, akik a „másik oldalon” állva köpködnek és gyűlölködnek. Nem tudhatjuk, hogy vajon nem valami olyanról van szó, amit a pszichológusok „internalizált stigmának” neveznek: az ember valójában maga is bizonytalan a szexuális orientációjában, nemi identitásában. És ezt azzal palástolja, hogy beáll a harcias elutasítók táborába. Vagy egyszerűen csak fél attól, amit nem ismer. A félelem csúnya dolgokra készteti az embert. Nem tudhatjuk azt sem, hogy vajon az, aki most még gyűlölködik, vajon nem válik-e pár év múlva támogatóvá. Sok türelem. Sok szeretet. Sok elfogadás. Nekünk csak ez lehet az út – még ha nehéz is. Mert az nem visz előre, hogy a gyűlölködők gyűlöletét, türelmetlenségét letükrözzük. Van persze van olyan, amikor valakit el kell küldeni a francba. De még azt is lehet kedvesen, elegánsan tenni, mint Lily Allen. ‍♂️