„Maguknak keresték a bajt, minek drogoznak.”

Senki sem válik függővé úgy, hogy felkel hétfő reggel: „na, én most függő leszek”. Ahogy Máté Gábor mondja: „Nem az a kérdés, hogy miért a függőség, hanem az, hogy miért a szenvedés.” Mert a drogfüggőség egy rövid távon enyhülést adó, hosszú távon pusztító válasz a szenvedésre. Ma már tonnányi szakirodalma van annak, hogy a függőség nem pusztán egyéni felelőtlen döntések eredménye, hanem nagyban az életúté, a feldolgozatlan traumáké, kötődési sérüléseké és az ezekkel összefüggő megküzdési stratégiáké.

Az emberek, akiket rossz állapotban, bemindenezve látsz az utcán, nem jókedvükben és élvhajhászásból vannak így. Sokan mélyszegénységben nőttek fel, megtapasztalták a szülői biztonság hiányát. Gyermekkorukban bántották vagy elhanyagolták őket. Nincs stabil lakhatásuk, esetleg kezeletlen pszichiátriai zavarral küzdenek. Ezek mind-mind összefüggenek a függőséggel: egymást súlyosbítják. Nyilván van személyes felelősségük is abban, milyen irányba tart az életük. De felelősséget vállalni és másként dönteni is könnyebb, ha van hol aludnod, van kihez fordulnod, és van reális esélyed arra, hogy jobb legyen az életed.

„Ők nem is akarnak változni.”

Tény, hogy az utcán szert használó emberek nem mindig fogadják el a nekik felajánlott segítséget. De ez egyáltalán nem jelenti, hogy nem akarnak vagy tudnak változtatni az életükön, ha megfelelő támogatást kapnak. A bizalmatlanság mögött gyakran korábbi rossz tapasztalatok állnak. Lehet, hogy félnek az elvonástól, korábban megalázták őket valamelyik intézményben. Esetleg önbeteljesítő stigmaként ők maguk is magukévá tették a tévhitet, hogy képtelenek a változásra – pedig ez ettől még tévhit. A változás vágya és a változástól való félelem gyakran együtt jelenik meg.

A függőség, különösen, ha hajléktalansággal társul, szélsőséges kirekesztettséget jelent, ami beszűkíti a jelentésteli emberi kapcsolatok lehetőségét. Ahhoz, hogy a változás vágya erősebb legyen, mint a félelem, első lépésként bizalmi kapcsolatot kell velük kialakítani. Ahogy Johann Hari fogalmaz: „A függőség ellentéte nem az absztinencia. A függőség ellentéte a kapcsolódás.” Újra és újra bebizonyosodik, hogy megfelelő támogatással, elfogadó környezetben, közösségben még a legrosszabb mentális és fizikai állapotba került emberek is hihetetlen változásokra képesek: stabil lakhatás, munka, célok és kapcsolatok az életben.

„Jól be kell őket zárni egy intézetbe/táborba, akkor majd leszoknak.”

Attól, hogy valakit egy ideig bezárnak, és megakadályozzák a szerhasználatban, még nem szüntetjük meg a függőséget. A zárt intézményben történő kényszerkezelés hatásait vizsgáló kutatások arra az eredményre jutottak, hogy a résztvevőknek a kiengedés után nem sikerült tartósan stabil és józan életet kialakítaniuk. Az ENSZ ma már a kényszergyógykezelést alkalmazó intézmények bezárását és az önkéntes alapon igénybe vett ellátás fejlesztését javasolja az államoknak.

A tartós felépülés mércéje az, hogyan boldogul valaki az intézményen kívül. Ha ugyanabba a kilátástalan helyzetbe engedjük vissza, és továbbra sem fér hozzá lakhatáshoz, megfelelő kezeléshez és támogató kapcsolatokhoz, a visszaesést fenntartó problémák is megmaradnak. A felépüléshez kulcsfontosságú a személyes motiváció: hogy az ember saját célokat találjon, és megtapasztalja, hogy képes alakítani az életét. A szabadságát el lehet venni, de a változás iránti elköteleződését nem lehet helyette meghozni.

A kényszer elérheti, hogy valaki megjelenjen a kezelésben, de ez önmagában még nem jelent belső elköteleződést. Ugyanakkor a motivációt sem lehet belépőjegyként megkövetelni attól, aki már a reményt is elveszítette: annak felébresztése és megerősítése a segítés egyik feladata. Ehhez olyan kapcsolat kell, amelyben az érintett beleszólhat a saját kezelésébe, elmondhatja a félelmeit, és számára is értelmes, elérhető célokért dolgozhat.

„El kell küldeni az elvonóba oszt meggyógyul.”

Az „elvonó” szó azt a képzetet kelti, mintha a függőségből úgy lehetne kigyógyulni, hogy kivonjuk a szervezetből a drogot. Pedig az elvonási tünetek kezelése legfeljebb a felépülés kezdete. A függőség egy biopszichoszociális (sőt, egyesek hozzáteszik: spirituális) állapot: a test, a lélek, a társadalom és a szellem működési zavara. Amiből a felépülésnek csupán egyetlen eleme a biokémia.

Elvonni a szert önmagában még nem elég. Az elvonási tünetek hiánya, vagy a fogcsikorgatva fenntartott józanság önmagában még nem felépülés. Mi több, a függőség nem egyszerűen egy egyén betegsége – sokkal inkább a közösség működési zavara. Arról szól, hogy egy egyén – akivel gyakran elég rossz dolgok történtek gyerekkorában, vagy nem történtek meg jó dolgok – nem képes jól működni a közösségében. Ha úgy tetszik, a függőség a társadalom betegsége: tükrözi a társadalom egyenlőtlenségeit és igazságtalanságait.

Nem véletlen, hogy a függőség éppen a legszegényebbek, a leginkább margóra szorultak körében a legpusztítóbb. És ez nem csak az egyén hibája, és nem az egyén selejtessége. Hanem a közösség működési zavarát, diszfunkcióját is mutatja: azzal is kell foglalkozni. Ha az elvonás után ugyanabba a kilátástalan helyzetbe küldjük vissza az egyént, amiben korábban élt, a függőségét fenntartó problémák jelentős részét érintetlenül hagyjuk. Ezért a kezelés sikerét sem csupán azon kell mérni, hogy valaki éppen használ-e szert, hanem azon is, hogy javul-e az egészsége, biztonsága, kapcsolatai és életminősége.

„Úgyis visszaesik, nincs értelme a kezelésnek.”

A visszaesés nem feltétlenül jelenti a függőségből való felépülés kudarcát – hanem gyakran, de nem szükségszerűen a felépülési út részét. A függőségből való felépülés egyáltalán nem mindig egyenes vonal. Vannak benne megtorpanások, kanyarok, hurkok. Ezek nem törlik el a korábban megszerzett készségeket, kapcsolatokat és tapasztalatokat. Egy megcsúszásból sokat lehet tanulni. Ahogy az amerikai Nemzeti Drogabúzus-kutató Intézet, a NIDA fogalmaz: „A szerhasználathoz való visszatérés nem kudarcot jelez, hanem azt, hogy a kezelést újra kell indítani vagy módosítani kell.”

Ilyenkor azt kell megérteni, mi történt: elégtelen volt a támogatás, elvesztette a lakhatását, újabb krízis érte, vagy másfajta kezelésre van szüksége? Ráadásul az ellátásnak akkor is van értéke, ha nem vezet azonnal tartós szermentességhez: egy begyógyult seb, egy kezelt fertőzés, egy biztonságos éjszaka vagy egy megőrzött segítő kapcsolat is számít. Ha a segítség feltétele a visszaesés nélküli felépülés, éppen azokat zárjuk ki, akiknek a legtöbb támogatásra van szükségük.

„A lakhatást tartós absztinenciával kell kiérdemelni.”

A lakhatás nem csak alapvető emberi jog, de egyben a mentális egészség egyik elengedhetetlen alapfeltétele. Nem lehet beszélni függőségből való felépülésről sem anélkül, hogy valakinek ne lenne stabil lakhatása: egy hely, amit otthonnak nevez és ahol biztonságban érzi magát. Az ún. Housing First (elsőként lakhatást) programok világszerte igazolták, hogy a függőségből való felépülési folyamat részeként, az előzetes absztinencia követelménye nélkül biztosított lakhatás működik: a programban részt vevő szerhasználó hajléktalan emberek helyzete jelentősen javult, kevésbé vették igénybe a sürgősségi ellátásokat, és jelentős részük hosszú távon is stabilizálta a lakhatását. Ehhez az kell, hogy a lakhatást és a felépüléshez szükséges egyéb támogatást egyidejűleg, integráltan kapja meg az egyén.

„Nehogy már az adófizetők fizessék az ellátását!”

Minden ember jóval több a legrosszabb tetténél – fogalmazta meg Bryan Stevenson. Az ember több, mint a hajléktalansága, a függősége, az esetleges pszichiátriai diagnózisa vagy egyéb címkéi. Attól, hogy akár a személyes hibás döntései is hozzájárultak jelenlegi rossz helyzetéhez, még közös érdekünk, hogy legyen esélye kijutni belőle. Rengetegen kerülnek saját hibájukból olyan helyzetbe, amiben joggal tartanak igényt az állam támogatására: baleset, ártalmas életmód, szokások, rossz kapcsolatok.

A függőség sem más – a függő is ember, valakinek a fia, lánya, apja, anyja, testvére, férje, felesége. Az igazság ráadásul az, hogy adófizetők most is fizetnek – fizetik a kezeletlen függőség súlyos egészségügyi, társadalmi és rendészeti következményeinek költségeit. Fizetnek a mentők kivonulásáért, a sürgősségi ellátásért, a kezeletlen betegségek súlyos szövődményeinek kezeléséért, a rendészeti intézkedésekért és szigorú törvények végrehajtásáért.

Ráadásul ezekre a tűzoltás jellegű költségekre nagyságrendekkel többet költünk el, mint az addiktológiai ellátórendszerre. Mégsem kecsegtetnek azzal, hogy hosszú távon megoldják az alapproblémát: a függőséget. Egyes esetekben, például a kriminalizációval, még súlyosbíthatják is azt. Mennyivel jobban megéri az adófizetőknek befektetni abba, hogy ne csak a tüneteket, de az okokat is kezeljük! Egy közel 1200 résztvevős kanadai vizsgálat gazdasági elemzésében a lakhatással összekapcsolt intenzív támogatás költségeinek 46 százalékát ellensúlyozta más szolgáltatások költségeinek csökkenése. A segítség tehát nem lett ingyenes, de a tényleges többletköltsége lényegesen kisebb volt a teljes kiadásánál.

„És a környéken élők jogaival mi lesz?”

A környéken élők biztonság, nyugalom és tiszta közterek iránti igénye teljesen jogos. Senkitől nem várható el, hogy természetesnek vegye a kapualjban történő szerhasználatot vagy a játszótéren eldobott fecskendőket. Különösen igazságtalan, hogy ezek a terhek gyakran olyan környékeken összpontosulnak, ahol az ott élők maguk is kevés erőforrással rendelkeznek. Éppen ezért olyan beavatkozásokra van szükség, amelyek tartósan csökkentik a problémákat.

Vannak helyzetek, amikor a rendőrségi fellépésre, jelenlétre szükség van, és ehhez meg kell erősíteni a rendőrséget. Azt is fontos azonban látni, hogy a rendészeti razziák önmagukban azonban nem képesek tartós javulást hozni – legfeljebb kiszoríthatják az embereket az egyik területről és a probléma átterjed máshová. Amíg nem kezeljük a köztéri szerhasználat eredőjében álló problémákat: a nyomort, a hajléktalanságot, a pszichiátriai zavarokat, a függőséget – addig az egész jelenség folyamatosan újra és újra termeli magát. Az érintett lakókat meg kell hallgatni, be kell vonni a megoldások kialakításába és értékelésébe.