Vajon elvárhatjuk-e a kormánytól, hogy visszaszorítsa a drogfogyasztást?
Véleményezd az új drogstratégia koncepcióját itt!
A drogok megnyerték a drogháborút – ez a sokkoló cím fogadta a híres-hírhedt álhírportál, az Onion látogatóit 1998. januárjában. “Közel 30 éves küzdelem után az Egyesült Államok vereséget szenvedett a drogellenes háborúban. Barry McCaffry drogcár pénteken rövid beszédben hirdette ki, hogy az USA feltétel nélkül megadja magát. ‘Minden erőfeszítésünk ellenére az Egyesült Államok nem volt képes legyőzni az illegális bódulat magával ragadó erejét.’ McCaffrey ezután átadta a hatalmat Steve Hagennek, a High Times magazin főszerkesztőjének, aki ezután a DEA-t felváltó Drogügynökség vezetője lesz.”
Rögtön ez a álhír ugrott be Janecskó Kata “A drogok erősebbek a kormánynál” címmel az Origóban közölt cikkéről. Amit egyébként a nemzeti drogstratégiáról ír, az megállja a helyét: a stratégiai célok egy része a források és a politikai elkötelezettség hiánya miatt nem valósult meg. Kevesen jutnak kezelésbe azok közül, akiknek szüksége lenne rá, még mindig nincs működő minőségkontroll a drogprevencióban. Igaz az is, hogy “a drogokhoz való hozzáférés nem csökkent, az országhatáron átnyúló illegális kereskedelem nem szorult vissza, a dílerkedés színtereinek száma sem esett. Hiába próbálták csökkenteni a drogokat kipróbálók számát, és nem tudták megfordítani azt a tendenciát sem, hogy a kísérletezés egyre fiatalabb korban történik.”
Nem mindegy azonban, hogy milyen következtetést vonunk le ezekből a tényekből – ugyanis félő, egyes politikusok az egészet arra fogják felhasználni, hogy tőkét kovácsoljanak valamiféle szigorító drogpolitika érdekében. “Megbukott a kormány liberális drogpolitikája,” hallhattuk már éppen elégszer ellenzéki politikusok szájából. Holott ha van valami, amit tanulhattunk az elmúlt 10 év tapasztalataiból, az éppen az, hogy a büntetőjogi szigor, az elrettentés nem működik, sőt, a büntetőpolitikára fordított aránytalanul nagy figyelem káros hatásokkal jár. A kereslet és a kínálat törvénye erősebb, mint bármilyen ember által alkotott törvény.
Megtanulhattuk ugyanakkor azt is, hogy a tudományos bizonyítékokon és az emberi jogok tiszteletben tartásán alapuló egészségügyi és szociális programok ezen a területen nagyon is kifizetődőek. Segítenek abban, hogy minél kevesebb emberi élet menjen tönkre a drogok és a hibás drogpolitikák ártalmainak következtében.
A magyar drogstratégia megvalósulását nemzetközi összefüggésekben kell vizsgálnunk. A drogpiac nem ismer határokat, a fogyasztók számának alakulása is sokkal inkább nemzetközi trendeket tükröz, mintsem a hazai szabályozás változásait. Egyetlen olyan ország sincsen a világon, ahol a kormányok bármely nagy pénzösszeg mozgósításával is képesek lettek volna visszaszorítani a drogokat kipróbáló fiatalok számát, vagy akár a drogok hozzáférhetőségét a feketepiacon. A brit sajtóban hasonlóan kritikus hangvételű cikkek jelennek meg az ottani kormány drogpolitikájáról – holott arányaiban is nagyságrendekkel nagyobb pénzt fordítottak a kábítószer-ellenes programokra az elmúlt 10 évben. Thaiföldön, ahol 2004-ben több ezer fogyasztót és kisstilű dílert végeztek ki a hatóságok statáriálisan az utcán, csupán néhány hónapra sikerült megnehezíteni a drogokhoz való hozzáférést – a piac hamarosan visszaállt az eredeti szintre. Az USA-ban a dollármilliókba kerülő médiakampányok, iskolai drogszűrések és "mondj nemet" típusú prevenciós foglalkozások nem tudtak jelentős hatást gyakorolni a fiatalok droghasználati szokásaira. A hasonló tapasztalatokat oldalakon keresztül lehetne sorolni.
Ideje felismernünk a drogpolitika korlátait: soha nem leszünk képesek drogmentessé tenni a fiatalságot, vagy akár csak a közelébe jutni a drogmentes társadalomnak. A drogok itt vannak velünk már az újkőkor óta, és itt maradnak velünk a jövőben is. Pontosan ezért egyenesen felelőtlenség, ha a kormánytól valami olyat várunk el, amiről tudjuk, hogy lehetetlenség: a drogfogyasztás mint olyan általános visszaszorítását, eltüntetését. Az ilyen politikai nyomás ugyanis többnyire csak oda vezet, hogy erősödik a feketepiac és még több fiatal kerül a társadalom perifériájára.
Ez nem jelenti ugyanakkor azt, hogy feltétel nélkül kapitulálnunk kellene ebben a küzdelemben. A korlátok felismerése segít minket abban is, hogy megértsük, mi az, amiben a politika valódi változást tud elérni. Sikeres lehet a drogpolitika abban, hogy csökkentse a drogfogyasztással együttjáró ártalmakat (Nyugat-Európa így tudta megfékezni a HIV-járványt a drogfogyasztók között), hogy visszaszorítsa a drogok feketepiacát, hogy megfelelő információkkal fegyverezze fel a fiatalokat, hogy segítsen a leszokni vágyó függőknek, hogy megelőzze a fertőzéseket és a halálos túladagolásokat. És mindenekelőtt a politikának arra kell törekednie, hogy ne okozzon több ártalmat, mint amennyit maguk a drogok – ennek jegyében visszavonhatná a fogyasztókat büntető elavult jogszabályokat. Ez nem kis feladat, és nem kis felelősség, amit a kormány az elmúlt 10 évben valóban elhárított magától, ezért jogos a kritika a nemzeti drogstratégia megvalósulatlanságával kapcsolatban.
Amit a drogproblémákról, problémás fogyasztókról tudni érdemes, az, hogy a problémának gyakran csak tünete a drogfogyasztás, de nem az oka. Naivitás azt feltételezni, hogyha kivesszük a sziput az utcagyerekek kezéből, vagy a heroint az utcai junkie életéből, ezzel automatikusan megmentjük őket és megoldjuk a problémát. Bár sokaknak ez szörnyen hangzik, szembe kell néznünk azzal, hogy ezeknek a marginalizált fiataloknak az életében gyakran az egyetlen jó dolog a drog, ha ezt elvesszük tőlük, gyakorlatilag nem marad más, mint az üresség és a kétségbeesés. A drog mindannak a pótlására szolgálhat, amit egyébként nem kapnak meg: egzisztencia, szocializáció, öröm. A 90-es években elterjedt ártalomcsökkentő filozófia lényege az, hogy megfordítja a drogellenes háború logikáját: nem az absztinencia az első, hanem az egészség, a biztonság és az emberi jogok érvényesülése. Ha az absztinenciát mint abszolút célt erőltetjük, akkor gyakorlatilag lemondunk az olyan droghasználók egészségéről és jóllétéről, akik nem akarnak vagy nem tudnak felhagyni a szerhasználattal.
A következő drogstratégia előtt álló kihívás az, hogy képes lesz-e mozgosítani a politikai elitet egy józan és fenntartható drogpolitika megvalósítására – vagy fordítva: vajon a politikai elit képes lesz-e felülemelkedni a kisszerű rivalizálásokon és a drogkártyával való szavazatmaximáló játszadozáson, és támogatni egy ilyen nemzeti drogpolitikát.
Sárosi Péter