A reziliencia képesség arra, hogy az élet nehéz helyzeteiben is helytálljunk. A trauma ezt a képességet korlátozhatja. De vannak módszerek, amelyekkel ez fejleszthető.
A testnek megvan a maga értelme (the body has a mind of its own) – mondják.
Furán hangzik, ugye? Hiszen általában úgy gondolunk a testünkre, mint pusztán húsra, csontra, vérre. Az elménk, a lelkünk, az értelmünk az agyunkban lakozik, ott fent. Az valami más, mint a test, ami csak egy húsketrec. Egy gépezet. Amit mi, a CEO, irányítunk az agyunkból. Ugye? Hát nem éppen.
Ez az elképzelés egyre inkább tévesnek tűnik, minél többet tudunk meg arról, hogyan működik az elménk és a testünk. Mint egyetlen rendszer. És ez a működés nem mindig harmonikus.
Az idő nagy részében az ember teste és elméje viszonylagos összhangban van egymással. Ez nem jelenti azt, hogy nem kerítenek minket hatalmukba különféle hangulatok, érzések. Elfáradunk vagy frissek vagyunk. Dühösek vagyunk vagy éppen örülünk. De ezek többnyire az egészséges határokon belül maradnak és nem borítják fel az összhangot.
Ilyenkor az ember az ún. reziliens zónában van. A reziliencia rugalmasságot jelent: képességet az alkalmazkodásra, a ráhangolódásra, a valóságra való arányos reagálásra.
Vannak azonban olyan események, amelyek kizökkentek bennünket a reziliens zónánkból. Lehet ilyen egy nagy stresszel járó, káros esemény bekövetkezése. De lehet valami teljesen „ártalmatlannak” tűnő inger is, ami mégis kivált belőlünk valamilyen oda nem illő reakciót. Ez utóbbit nevezik trauma trigger-nek: ilyenkor nem a jelenre reagálunk, hanem valami múltbeli traumatikus élmény miatt a testünk beindít egy automatikus reakciót.
Kiesünk a reziliens zónából: olyan, mintha a testünk és az elménk nem lenne képes összehangoltan cselekedni. Lehet, hogy valahol tudjuk, hogy a reakciónk túlzó vagy nem helyénvaló. És mégis: mintha a testünk nem fogadná el azt, amire az „eszünkkel” következtetünk.
Egyes esetekben például szomorúak leszünk, magányosnak érezzük magunkat, lehangolódunk. Ilyenkor azt mondják, hogy beragadtunk az Alsó Zónába. Más esetekben pedig túlpörgünk: ingerültek, dühösek, esetleg szorongók leszünk. Ilyenkor beragadtunk a Magas Zónába.
Bármelyik irányba estünk is ki a reziliens zónából, mindkét esetben úgy érezzük: tehetetlenek vagyunk azzal kapcsolatban, ami velünk történik. Mintha bekapcsolt volna egy robotpilóta. És valóban: gyakran az ilyen esetekben bekapcsol az, amit – képletesen persze – a „túlélő agynak” neveznek. A testünk úgy érzi, hogy veszélyben van, és hiába próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy minden rendben.
Vajon mit tehetünk azért, hogy kevesebbszer és kevésbé essünk ki a rezilians zónánkból? És vajon kitágíthatjuk-e a reziliens zónánk határait?
A reziliencia-fókuszú terápiás módszerek alkalmazói szerint nem vagyunk tehetetlenek. Vannak módszerek, amelyek segítségével segíthetjük azt, hogy a testünk és az elménk összhangba kerüljön egymással.
Az egyik módszer a Trauma Resource Institute által kidolgozott Közösségi Reziliencia Model (Community Resilience Model). Ennek néhány lépését ismertetem lejjebb.
1) Követés (tracking)
Nem véletlenül érzünk kényelmetlenséget, stresszt, lehangoltságot vagy ingerültséget, kimerültséget vagy dühöt. A testünk kommunikálni próbál velünk. És jól tesszük, ha odafigyelünk rá.
Ami persze nem jelenti azt, hogy automatikusan igazat adunk neki. A testünk gyakran téved. De a tévedése belátásához először meg kell értenünk, hogy miért üzeni azt a testünk, amit üzen. Hogy mi történik velünk.
Meg kell figyelnünk a testi észleléseinket: nem visszatekintve, később, hanem akkor, abban a pillanatban, amikor megtörténnek. Hová összpontosul a kényelmetlenség? Fel tudjuk címkézni az érzést? Vajon tudjuk vizualizálni, hogy milyen formája van? Hideg, meleg? Változik a légzésed, a szívverésed? Remegsz? Könnyezel?
Mindezek jelek, amikkel a tested üzenni akar neked valamit.
A kutatások szerint az emberek többsége bizonyos érzéseket bizonyos testrészekkel, bizonyos testi észleletekkel hoz összefüggésbe: mintha ezek onnan sugároznának ki.
A követést eleinte sokan nagyon kényelmetlennek találják. Hiszen legszívesebben menekülnének a kellemetlen érzések elől. De hosszú távon nagyon hasznos lehet, ha az ember legalább 10 másodpercig képes odafigyelni a negatív érzésre. Megélni azt.
2. Erőforrás-gyűjtés (resourcing)
A második lépés, hogy találnunk kell valamit – helyet, embert, állatot, spirituális jelképet stb. – ami valamiféle pozitív érzést vált ki belőlünk. Békét, kényelmet, örömet és elégedettséget. Ez lesz a mi erőforrásunk.
Ha megtanuljuk, hogy ezt az erőforrást felhasználhatjuk olyankor, amikor kiestünk a reziliencia zónánkból, akkor a régi, káros automatizmus helyébe egy új automatizmust építhetünk be az idegrendszerünkbe.
Ahogy a neurológusok mondják: azok az idegsejtek, amelyek együtt sülnek ki, könnyebben alkotnak hálózatot (neurons that fire together wire together).
A rossz szokások helyébe új, jó szokásokat állíthatunk be, amelyek idővel ugyanolyan automatizmussal elindulhatnak, mint a rossz szokások. Az „idővel” kifejezés fontos, hiszen minél jobban beépült az életünkbe egy rossz szokás, annál nehezebb átírni.
3. Földelés (grounding)
A földelés abból áll, hogy azokra a testi észlelésekre összpontosítunk, amelyek biztonságot jelentenek nekünk a jelen pillanatban. Ez lehet az, hogy nekidőlünk egy falnak, vagy leülünk egy székre, esetleg lefekszünk a padlóra vagy az ágyba. De akár lehet járkálás is.
A lényeg, hogy észleljük és érezzük a fizikai kontaktot a testünk és a szilárd felület között. Ez a stabilitást érzését adhatja nekünk.
Tehát nem csak maga a pozíció – például a leülés – fontos. Hanem az, hogy tudatosan figyeljünk az ezzel együtt járó észlelésekre. Irányítsuk a figyelmünket a testünkön belül azokra az észlelésekre, amelyek kellemesek vagy semlegesek.
