Amikor az utcán látsz olyan embereket, akik szanaszét ütve fetrengenek a herbáltól, akkor jusson eszedbe: nagy valószínűséggel nem rendezett családi körülmények között nőttek fel.
Gyakran állami gondozottak voltak. Mert egyetlen olyan más olyan forrás sincs, ami bőségesebb utánpótlást adna a drogfüggőknek, szexmunkásoknak és hajléktalanoknak, mint a nevében a gyermekek védelmét szolgáló rendszer.
Miközben a legmagasabb szintről azt halljuk, hogy a család a jövő, és minden gyermek “őrhely”, és a gyermekek számának a növelése a fő cél – 23 ezer gyermek van állami gondozásban. 2010-ben még csak 21 ezren voltak. 2020-ban körülbelül ezerrel kevesebb gyermek született, mint 2010-ben. Tehát figyeljünk oda: miközben általában csökkent a gyermekek száma, az állami gondozásba vett gyermekek száma nőtt.
És akkor lépjünk túl a számokon, hiszen ezek a gyermekek többek a számoknál. Mindegyik mögött egy történet, egy félresiklott családi sorspálya áll. Mert ahogy Tolsztoj is megírta: “a boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, de minden boldogtalan család a maga módján az.”
De vannak azért olyan elemek a történetben, amelyek riasztó gyakorisággal ismétlődnek. Mélyszegénység. Kilátástalanság. Kirekesztettség. Elhanyagolás. Abúzus. A gondoskodás nevében is inkább büntető és fegyelmező állam, ami ahelyett, hogy támogatná a szülőket, inkább kiemeli a szegény gyerekeket a családjukból.
A tudományos bizonyítékok szerint a drogfüggőség kialakulása és a traumatizált gyermekkor között nagyon erős összefüggés van.
Az empátia, az egészséges kötődés nem olyan képességek, amiket csak úgy átöröklünk a szüleinktől. Az agyunk azon régiói, amelyek ezen képességek kifelődéséért felelősek, folyamatos stimulálást igényelnek a korai gyermekkorban. Meg kell tanulnunk azt, hogy egészségesen kötődjünk másokhoz, és ha ez félresiklik, akkor a mi társas kapcsolataink is torzak lesznek.
Egy a családjából kiszakított gyermek márpedig még akkor is traumatizált, ha egyébként utána szerető és gondoskodó nevelőszülőkhöz kerül. Az a mintegy 7 ezer gyermek pedig, akik gyermekotthonokban, bentlakásos intézményekben élnek, nagyon kevés esélyt kapnak az élettől.
A trauma nem egyszerűen azt jelenti, hogy egy seb keletkezik a lélekben – hanem azt, hogy megváltozik az agy működése. Ma már tudjuk, hogy azok az emberek, akik az egészséges emberi kötődésből nem képesek örömre lelni, azok jóval hajlamosabbak ezt az örömöt különféle kémiai szerek segítségével fellelni.
“Amikor fenyegetve vannak vagy megsérülnek, az állatok ugyanazon viselkedésminták ‘könyvtárából’ válogathatnak. Próbálunk eligazodni, félreugrani, lehasalni, megmerevedni, megkapaszkodni, elhárítani, küzdeni, menekülni, lefagyni, összeomlani stb. Mindezek a koordinált válaszok a testi folyamatokon alapulnak – ezeket a testünk teszi, hogy megvédje magát. És amikor ezek a tájékozódási és védekezési válaszok túlterhelődnek, akkor beszélünk traumáról. A traumatizált emberek olyan ‘pillanatfelvételekbe’ merevednek, amelyek sikertelen kísérleteiket ábrázolják a fenyegetés vagy sérülés elkerülésére. A trauma egy intenzíven aktivált biológiai válasz a fenyegetésre, megfagyva az időben …A traumatizált emberek nem szenvednek betegségtől a szó szoros értelmében, de beleragadnak egy felhergelt állapotba. Nagyon nehéz, ha nem lehetetlen, normálisan működni ilyen körülmények között.” Peter Levine, A tigris ébresztése
Ez nem jelenti azt, hogy minden egyes drogfüggő poszt-traumatikus stressz szindrómában szenved – vagy hogy “jó családból” származó fiatalok nem válhatnak függővé, vagy hogy minden állami gondozott gyermek szükségszerűen drogfüggővé válna. Az élet nem ilyen szögletes és determinált – esélyekről, hajlamokról és kockázatokról van szó.
Amikor drogprevencióról beszélünk, többnyire olyan rendőrbácsik vagy ex-drogfüggők képe villan fel, akik osztálytermekben elmagyarázzák a nebulóknak, hogy milyen veszélyesek is a drogok. Állítólag az ilyen drogprevenciót “nem lehet elég korán kezdeni”. Nos, az ilyen kétes hatékonyságú univerzális prevencióval szemben talán sokkal inkább olyan célzott prevencióba lenne érdemes befektetni, ami nem is a drogfogyasztást magát, hanem a drogfüggőség kialakulásában kulcsszerepet játszó gyermekkori tapasztalatokat célozza meg.
Ahelyett, hogy az állam csak a gyermekek számát kívánná növelni, sokkal több figyelmet kellene fordítania arra, hogy a már megszületett gyermekekkel mi történik. A felső- és középosztálynak nyújtott családtámogatások mellett nagy szükség lenne a szegényebb szülőknek nyújtott támogatásra, hogy minél kevesebb gyermeket kelljen kiragadni a családjából – és minél kevesebb gyermek sérüljön eközben.
Lehet, hogy a leghatékonyabb drogprevenció ott kezdődne, hogy támogatni kell ezeket a szülőket abban, hogy biztonságos, gondoskodó környezetet tudjanak nyújtani a gyerekeiknek. Hogy a túlélés helyett arra tudjanak összpontosítani, hogy megtanuljanak ők maguk is játszani a gyermekeikkel, mesét olvasni nekik, tanulni velük, fejleszteni a képességeiket.
Ha tényleg a gyermekek védelme áll az egész politikai rendszer középpontjában, akkor vajon miért nem fektet be az állam a gyermekvédelmi rendszerbe? Miért nem próbálja enyhíteni a szakemberhiányt, miért nem fektet be a szegény családok támogatásába? Ezen a területen már a teljes költségvetés szempontjából egészen csekély többletforrásokkal is csodákat lehetne művelni.
Hosszú távon a veszélyeztetett családokba való befektetés ezerszer jobban megtérülne a drogproblémák, a túlélési prostitúció és a hajléktalanság visszaszorítása terén, mint ha bármennyi pénzt is fektetünk rendőri razziákba, börtönökbe vagy akár elrettentő előadásokba.
Támogasd a Drogriporter küzdelmét a humánus, szolidáris, együttérző társadalomért!
