Rövid séta a nemzetközi drogpolitika állatkertjében.
Rövid séta a nemzetközi drogpolitika állatkertjében.
Ha a jelenlegi globális drogtilalmi rezsimet történelmi perspektívába helyezzük, lassan már száz éves időperiódust kell áttekintenünk. Az ENSZ Kábítószer- és Bűnüldözési Irodája (UNODC) felvetette azt az ötletet, hogy az ENSZ következő, 2008-as drogügyi közgyűlését (UNGASS) tartsák meg Sanghaiban, ezzel ünnepelve meg a sanghai ópium-konvenció (1908) 100 éves évfordulóját, amely az első volt a drogellenes nemzetközi szerződések sorában (úgy tűnik, a kínai kormány vonakodása miatt ebből végül nem lesz semmi). A javaslat mögött megbúvó politikai szándék természetesen több a puszta ünneplésnél: a következő UNGASS megvitatja ugyanis, hogy az 1998-ban elfogadott politikai nyilatkozatban kitűzött célokat sikerült-e elérnie a tagállamoknak, és ha nem, akkor ennek mi volt az oka. Napjainkban pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy ezeket a célokat (a koka-cserje, az ópium-mák és a kannabisz-növény termesztésének, kereskedelmének és fogyasztásának megszüntetése vagy jelentős csökkentése) nem sikerült elérni. A sanghai ünneplés valószínűleg elvonta volna a figyelmet a tízéves terv kudarcáról. De vajon érdemes-e az ünneplésre a nemzetközi kábítószer-ellenőrzési rendszer?
Hamilton Wright amerikai orvos a 20. század elején meghatározó szerepet játszott az ópium-ellenes nemzetközi szerződések előkészítésében és a hazai ópium-tilalom bevezetésében. Mielőtt a narkodiplomácia pályájára lépett volna, Wright Afrikában kutatta egy trópusi betegség, a beriberi terjedésének okait. Felfedezte, hogy a beriberi fertőző betegség – ma már tudjuk, hogy helytelenül, ugyanis az idegrendszer ezen megbetegedését a hiányos táplálkozás és a helytelen életmód okozza, elsősorban a B-vitamin hiánya. Míg Wright orvosi felfedezését ma már legfeljebb megmosolyogjuk, egy másik, szintén hibásnak bizonyult szociális felfedezésének következményeit ma is érezzük. Mielőtt ugyanis Wrightot megbízta volna a Külügyminisztérium azzal, hogy mutassa ki az ópium káros hatásait az amerikai társadalomra, az Egyesült Államokban gyakorlatilag nem létezett komoly drogprobléma. Az ópiumszívás elsősorban a kínai diaszpórában volt elterjedt, a déli államokban pedig tiszteletremléltó középosztálybeli fehér hölgyek alkották az akkori opiátfüggő népesség magját, akik orvosi felírásra juthattak hozzá a szerhez. A nagyvárosok utcáin azonban nem törték fel a lakásokat tizenéves junkiek, a parkokban nem árultak dílerek heroint – hiszen a drogkereskedelem felett az állam gyakorolt ellenőrzést. Wright színrelépésével azonban a helyzet megváltozott: a sajtót nyilvánvalóan hamis, felnagyított statisztikai adatokkal árasztotta el a függők számának egekbe emelkedéséről, a közvélemény xenofób attitűdjeit kihasználva félelmet keltett a fehér keresztény középosztály gyermekeit fenyegető idegen drogveszélyről. Drogproblémák és problémás használók persze léteztek – Wright azonban feldedezte a drogkérdést, mint politikai problémát és morális pánikot – amelynek megoldását az 1914-es Harrison-törvény a büntetőjogi tiltás irányába terelte. Ezt a modellt az USA politikai nyomására a második világháború után szép lassan az egész világ átvette, a prohibíció pedig olyan mélyen beivódott a közgondolkodásba, hogy teljesen homályba merült: a kínálat és kereslet szabályozásának lehetnek más formái is.
A huszonegyedik század elejére azonban a három ENSZ-egyezmény által kialakított rendszer eresztékei recsegnek-ropognak: Afganisztánban és Kolumbiában a pszichotróp növények termesztése a dollármilliárdos befektetések ellenére virágzik, az illegális üzletág egész régiók politikai destabilizációjával, az erőszakos drogellenes beavatkozások (pl. a légi permetezés) humanitárius katasztrófával fenyegetnek. Az indusztrializált világ metropoliszainak utcáin az illegális drogok minden eddiginél könnyebben és szélesebb választékban hozzáférhetőek, ráadásul éppen azon a kölykök számára, akiket a rendszer a leginkább védeni kíván. A droghasználók elleni represszió nyomában túladagolásos halálesetek és vér útján terjedő fertőzések lopakodnak, főképp az HIV/AIDS: ma az Afrikán kívüli világban minden ötödik új HIV-transzmisszió fecskendőmegosztás útján történik. Eközben a kannabisz a nyugati társadalmak széles tömegei számára éppolyan hétköznapi élvezeti cikknek számít, mint a kávé vagy a sör – a tudományos bizonyítékok szerint pedig egészségügyi kockázatai sem haladják meg ezen szerekét. Bár napjainkban maga az ENSZ mint olyan is válságát éli: az egyik leggyengébb láncszem minden kétséget kizáróan a drogtilalmi rezsim.
„Hogyan juthat sikerre a nemzetközi drogpolitika?” – ezt a kérdést választották a brit Külügyminisztérium által évente megrendezésre kerülő Wilton Park drogkonferencia idei ülésének címéül, ahová a TASZ részéről én is meghívást kaptam. A kérdésre természetesen ez a konferencia sem tudott kielégítő választ adni, hiába gyűltek össze a terület nagy szakértői és a világ leghatalmasabb kormányainak képviselői. A megoldást azért nem sikerült megtalálni, mert magát a problémát is teljesen másként látják az egyes politikusok, kutatók és aktivisták. Olyan ez, mintha egy elefánt ülne a szobában, amit magától az elefánttól nem vennének észre a szobában ülők. Nem mintha vakok lennének: nem akarják észrevenni. A háttérben olyan politikai játszmák, harcok zajlanak, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a tisztánlátást. Az egyik résztvevő cinikus megjegyzése szerint nehezen veszik észre a problémát azok, akiknek a fizetésük függ attól, hogy ne vegyék észre (értsd: a drogháború fenntartásában érdekelt politikusok, bürokraták, szakértők, rendőrök, terapeuták stb). Jászi Oszkár annak idején a Habsburg-birodalom felbomlását vizsgáló könyvében számba vette a bomlást elősegítő (centrifugális) és a birodalom fennmaradását szolgáló (centripetális) erőket: elmélete szerint a birodalom azért hullott szét, mert a centrifugális erők egy idő után túlsúlyba kerültek a centripetális erőkkel szemben. Ha a globális drogtilalmi rezsimre alkalmazzuk az elemzésnek ezt a módját, szintén találunk számos centripetális és centrifugális erőt. Az ENSZ-becslések szerint évi 400 milliárd dolláros profitot lebonyolító illegális drogkereskedelem által fenntartott feketegazdaság, korrupció, pénzmosás és terrorizmus, a HIV/AIDS és hepatitis járványok eszkalálódása, a növekvő fogyasztási trendek a rendszer kereteit feszegetik. A másik oldalon azonban a drogtilalom által teremtett, annak létéhez egzisztenciálisan kötődő bürokrácia, terápiaipar és börtönlobbi, a kiváltságait féltő alkohol, dohány és gyógyszerbiznisz, a társadalomba mélyen beivódott absztinencia-kultúra mindezidáig hatékonyan megakadályozta, hogy a rendszer széthulljon. Míg azonban egy-két évtizede gyakorlatilag nem volt ellenzéke vagy alternatívája a globális prohibíciónak, ma már jelentős hatalmak sorakoztak fel a másik oldalon is. Ha a nemzetközi fórumokon megjelenő főszereplőket kategorizálni kívánjuk, a következő csoportokat, erővonalakat különböztethetjük meg:
Héják: a globális drogtilalmi rezsim fenntartásában és formálásában legnagyobb szerepet játszó államok, intézmények. Globális szinten elsősorban az Amerikai Egyesült Államok illetve az általa támogatott ENSZ drogkontroll-intézményrendszer, regionális szinten Svédország, Oroszország vagy Japán tartoznak ide. Ezekben az országokban az absztinencia-kultúra dominálja a drogokról folytatott közbeszédet, a büntető-igazságszolgáltatás és a drogellenes elrettentő kampányok alkotják a drogpolitika magját, amelyet a totális drogellenes háború militarista retorikája jellemez. Ezek az államok az ENSZ kábítószer-ellenes programjait koordináló Kábítószer- és Bűnöldözési Iroda (UNODC) elsőszámú donorai közé tartoznak, proaktív szerepet töltenek be ezenkívül a bilaterális szintű drogellenes együttműködésben, amelyek célja a termelő országokban folytatott növényirtási kampányok kiterjesztése, a helyi jogalkalmazók képzése, kevésbé hangsúlyos helyen az alternatív fejlődést támogató programok finanszírozása. Óriási összegeket költenek ezenkívül az illegális drogkereskedelem elleni jogalkalmazói eszközök (interdikció) szélesítésére, fejlesztésére.
Tranzitországok: ezekben a többnyire harmadik világbeli országokban nincs számottevő drogkereslet, ugyanakkor területükön keresztül juttatják el az illegális drogot a termelői országokból a fogyasztói országokba. Számukra a drogkereskedelem elsősorban nem közegészségügyi fenyegetés, hanem nemzetbiztonsági probléma: a feketegazdaság, a korrupció, fegyver- és emberkereskedelem melegágya, veszélyt jelent a politikai stabilitásra. Van ezenkívül egy nem elhanyagolható motivációjuk: a drogkereskedelemmel szembeni „puhaság” könnyen vezethet a nemzetközi (elsősorban az amerikai) segélyek leállításához. Ezért jellemző, hogy a tranzitországok képviselői szigorú retorikájukban gyakran még a Héjákat is megpróbálják túllicitálni, hogy ezzel is bizonyítsák elkötelezettségüket. Ezen országok többnyire a Héják nyomására/segítségével importálták az amerikai típusú drogpolitikai modellt, céljuk, hogy a kereskedelmet kiszorítsák az országból. Jobb esetben értetlenül, rosszabb esetben idegesen viszonyulnak minden reformtörekvéshez (dekriminalizáció, ártalomcsökkentés stb.).
Szkeptikusok: ide elsősorban fejlett fogyasztói országok tartoznak, a nyugat-európai államok nagy része (és az EU intézmények), ezenkívül Ausztrália és Kanada. Ezekben az államokban a drogproblémák elsősorban a droghasználat közvetett és közvetlen közegészségügyi és szociális terheként jelentkeznek. A demokratikus intézményrendszer és a szociális ellátórendszer védelme erős, akárcsak a civil társadalom és a szakmai lobbi. Ezen államok többsége a második világháború után importálta az amerikai típusú drogpolitikai modellt, a 90-es években azonban nem kis részben a HIV/AIDS probléma és az ártalomcsökkentő mozgalom megjelenésének hatására a szigorú büntetőjogi megközelítés erjedésnek indult. A drogellenes háború retorikája helyett itt a drogprobléma kiegyensúlyozott, integrált megközelítése kapja a fő hangsúlyt. Helyi szinten innovatív programok, kísérletek vették kezdetüket, ezek közül számos az ENSZ konvenciók határait feszegeti (pl. holland coffee shopok, svájci heroinfelírás, belövőszobák). Ezen államok a gyakorlatban dekriminalizálták a droghasználó népességet, ugyanakkor még mindig jelentős erőforrásokat fordítanak egyrészt a drogkereskedők elleni büntetőjogi harcra, másrészt a termelői országokban folytatott kínálatcsökkentő tevékenységek támogatására. Ezen államok politikusai a nemzetközi fórumokon ambivalens szerepet töltenek be: egyrészről viszonylag szkeptikusan bírálják a nemzetközi drogkontroll-rendszert, másfelől viszont mind donorként, mind ideológiailag fontos szerepet játszanak fenntartásában.
Termelők: elsősorban a koka-cserje termelő Andok régió az ópium-termelő Burma és Afganisztán, illetve a kannabisz-termelő Marokkó tartozik ide. Ezekben az országokban az ENSZ konvenciók által „kábítószernek” minősített növények tradicionális fogyasztási kultúrával rendelkeznek (a kokalevél például az inkák szent növénye volt), használatuk helyi szinten nem jelentett több problémát, mint az európai társadalomnak a kávé vagy a tea. A problémáikat egyértelműen a nyugati civilizáció generálta: először a 19. században az ópium- és kokakereskedelem imperialista hatalmak általi felvirágoztatásával, majd a 20. században a represszív drogellenes jogszabályok extrapolációjával. Ezek az országok többszörösen megszenvedik az illegális drogkereskedelem káros hatásait, hiszen a nemzetgazdaságukat és belpolitikájukat teljesen beárnyékolja a feketepiac, a rurális népesség egzisztenciálisan függővé vált az ópium- vagy kokatermesztéstől, így a masszív növényirtó kampányok a puszta megélhetését fenyegetik. A nyomor, a gerillaháborúk, a demokratikus intézmények gyengesége beszűkítik a jövő perspektíváit. A termelői országok kormányai eltérő politikai manőverezéssel próbálnak a felszínen maradni a nemzetközi drogpolitikai hatalmi játszmájában. A lojalisták (például az afgán vagy a kolumbiai kormány) a nemzetközi közösség igényeinek korlátlan teljesítésében, az USA-val való szoros bilaterális együttműködésben látják a probléma megoldását. A lázadók (például a bolíviai Evo Morales kormánya) több-kevesebb sikerrel lobbiznak a prohibíció alternatíváinak elfogadtatásában, például a legális koka-termékek piacának megteremtésével, hogy ezzel a falusi népesség életszínvonalát emeljék és megtörjék a feketegazdaságot. A nemzetközi fórumokon a lojalisták gyakorlatilag a Héják klónjaiként viselkednek, papagájként ismételgetve a drogtilalom mantráit. A lázadók viszont elszigeteltek, ráadásul nem konfrontálódhatnak frontálisan azzal az állammal, amelytől gazdaságuk ezer szálon függ.
Galambok: ide tartoznak azok a nemzetközi szervezetek, intézmények és alapítványok, amelyeket az ENSZ vezetők gyakran a pro-drug lobby jelzővel címkéznek fel. Valójában ezek a szervezetek nem a drogpromóciót tűzik ki célul, hanem egyfajta szemléletváltást a drogpolitikában, amely tilalom helyett a szabályozást, az ideológia helyett a pragmatizmust, az absztinencia helyett az ártalomcsökkentést tűzi zászlajára. Közülük egyesek a szabadpiaci legalizáció szupermarket-modelljét támogatják, mások viszont pusztán a hangsúlyok eltolódását kívánják elérni a jelenlegi rendszeren belül a büntetőjogtól a közegészségügy irányába. Ezek a szervezetek széles skálán különféle pozíciókat töltenek be: így például a kannabisz legalizációért küzdő mozgalmak és lobbicsoportok céljai és prioritásai gyakran teljesen mások, mint az ártalomcsökkentő programokért lobbizó entitásokéi. Az előbbi csoportok közül egyesek a 60-as évek ellenkulturális áramlatának búvópatak-szerű, továbbélő hajtásai, melyek az antiglobalista mozgalomban nyernek új megerősítést, elsősorban az alternatív életformákat favorizáló ifjúsági szubkultúrák népes tábora képezi tömegbázisukat (ilyen szervezet például Európában az ENCOD). Ugyanúgy megtaláljuk azonban a kannabisz legalizációs lobbi képviselő között a neoliberális értékek erejében hívő, az állam túlhatalmát lenyesni kívánó öltönyös-nyakkendős juppikat (például a Cato Intézet közgazdászait), mint a batikolt pólós hippiket. Vannak ezenkívül olyan agytrösztök is, amelyek elsősorban a kormányzati politika és az egyetemek világából érkező szakembereket alkalmaznak, s jelentős tanácsadói szerepet töltenek be egyes nemzeti kormányzatok mellett (például a holland Transznacionális Intézet, a párizsi központú Senlis Council vagy a brit Beckley Foundation). Ezek az intézetek a kutatás és a lobbizás hatékony egyvelegével próbálnak befolyásoló tényezővé válni – elsősorban a termelői országok problémáinak megoldásában. Végül de nem utolsósorban a 90-es évek második felétől különösen Európa és Ázsia civil társadalmában egyre dominánsabb szerepet betöltő, Soros György által támogatott Nyílt Társadalom Intézet (OSI) és a vonzáskörzetébe tartozó NGOk következnek. Az OSI elsősorban a HIV/AIDS járvány elleni küzdelem és az emberi jogok kontextusában szemléli a drogkérdést, kerüli a közvetlen legalizációs beszédmódot, magas kormányzati szintű egyeztetésekkel próbálja elfogadtatni a vonakodó kormányzatokkal a tűcsere- és metadonprogramok kiterjesztését. Mint látjuk, a Galambok rendkívül összetett tábort alkotnak, de befolyásukat nem lehet lebecsülni, hiszen bár képviselőik nem rendelkeznek közvetlen döntéshozói pozícióval, mégis jelen vannak a döntéshozás szinte minden szintjén (főleg a szkeptikus országokban) és gyakorlatilag megkerülhetetlenek a nemzetközi fórumokon is. Egyes magánalapítványok révén pedig nem elhanyagolható pénzforrásokat képesek megmozgatni a civil társadalom és a média mobilizálása érdekében. Így bár a Héják a legszívesebben magasról tojnának a Galambokra, mégis számolniuk kell velük, mint politikaformáló tényezőkkel.
Jelenleg a Héják dominálják a nemzetközi drogpolitikát – a Szkeptikusok erőtlen, bizonytalan próbálkozásait, a Galambok javaslatait vagy a Termelők kétségeit többnyire lesöprik az asztalról az olyan fórumokon, mint például az ENSZ Kábítószerügyi Közgyűlése (CND). Ennek nem kis részben az az oka, hogy a világon jelenleg egyetlen szuperhatalom létezik, az pedig a status quo fenntartásában érdekelt, különösen a Bush-adminisztráció hatalomba jutása óta. A Héják jelenleg a lakosság többségének támogatását élvezik a fejlett világ legtöbb országában, bár figyelmeztető jel, hogy az Egyesült Államokban a közvéleménykutatások szerint ez a többség évtizedek óta viszonylag gyors ütemben apad. A 2001-ben a terror ellen meghirdetett háború és a nyugati társadalmak bezárkózása, paranoiája ugyanakkor egyértelműen a Héják malmára hajtja a vizet. A félreértések elkerülése végett maguk a drogkereskedelemből hasznot hajtó nemzetközi bűnszervezetek szintén a prohibíció fenntartásában érdekeltek: hiszen a legális koka vagy mák a töredékét hozná annak, amivel az illegális kereskedelem kecsegtet (gyakran több száz százalékos profitráta). Bár a Héják gyakran próbálják a Galambokat a drogbárók előretolt hadállásának beállítani, a valóságban érdekeik nemhogy nem egyeznek, hanem inkább ütköznek. Amerikában óriási üzletnek számít a börtönépítés: itt él a világon a lakosság arányához viszonyított legnagyobb börtönnépesség, az állam több pénzt költ erre, mint oktatásra vagy egészségügyre. A 2,1 milliós fogvatartott népesség jelentős része drog miatt ül – rosszat tenne ennek az üzletnek, ha a szigorú politika megváltozna. Kaliforniában például a legutóbb Schwarzenegger kormányzó a szakértői vélemények szerint hatékony börtön-helyett-kezelés rendszer leépítése és újabb börtönök építése mellett döntött.
A Wilton Park drogkonferencián sokan egy olyan világról vizionáltak – még a politikusok közül is, hiszen a házszabály értelmében nem idézhetik őket név szerint – amelyben a büntetőjogi tilalom helyét az egészségügyi-fogyasztóvédelmi szabályozás valamilyen formája veszi át. Nagyon kevesen vannak, akik a cigaretta vagy az alkohol szabályozását tekintenék mintának: egy, a medikális és szociális kontroll eszközeit rugalmasan alkalmazó, a hozzáférést korlátozó, a nem-fogyasztók érdekeit jobban védő rendszert képzelnek el, ahol ugyanakkor senkit sem büntetnek meg pusztán azért, mert módosította a tudatát. Az állam a tájékoztatás és prevenció eszközeivel törekszik ugyan a droghasználat általános minimalizálására, azonban elsősorban a problémás használati minták visszaszorítására törekszik (például a fecskendők megosztása, a bódult állapotban történő autóvezetés vagy a közterületeken történő rendbontás). Ma a dohánypolitika is hasonló irányt vett: egyre több állam csökkenti hatékonyan a dohányfogyasztást a dohánytermékek hozzáférésének és fogyasztási helyszíneinek korlátozásán keresztül anélkül, hogy magát a dohányt betiltaná, vagy a dohányosokat megbélyegezné. Míg egyes drogoknál a forgalmazás történhetne speciális bolthálózatokon keresztül (pl. kannabisz kávézók), más drogok (például a heroin) esetében a többség csupán az orvosi ellenőrzés melletti hozzáférést tartja elfogadhatónak (ilyen programok kis számban működnek Nyugat-Európában). A kritikusok szerint a legális hozzáférés, még ha korlátozott is, megnövelné a drogokkal kísérletezők számát, akikből aztán nagy eséllyel problémás függők válnának. Mások ugyanakkor arra mutatnak rá, hogy a fiataloknak jelenleg sem sokkal nehezebb beszerezniük illegális drogokat, mint legális drogokat (sőt, egyes felmérések szerint Amerika egyes részein a diákok könnyebben jutnak hozzá fűhöz, mint cigarettához). Másrészt pedig csökkennének annak az esélyei, hogy a kísérletezőből vagy a rekreációs használóból problémás drogfüggő váljon. A drogháború tetemes költségei felszabadulnának, a legális forgalmazásból befolyó jövedelmek jelentősen megnövelhetnék azokat az erőforrásokat, amelyeket az államok az egészségügyi és szociális ellátórendszer fejlesztésére fordíthatnának. A droghasználattal összefüggő bűnözés jelenleg elsősorban a feketepiac létéhez kötődik: a fogyasztók beszerzési bűnözése és a drogkereskedők illegális üzelmei. A feketepiac minimalizálása tehát óriási csökkenést hozhatna a droggal kapcsolatos bűncselekmények számában: ez további megtérüléshez vezet. Akárcsak azok az életek, amelyeket sikerülne megmenteni az orvosilag kontrollált fogyasztói szobákkal, fenntartó programokkal és a steril injekciós felszerelés hozzáférhetőségének növelésével. Az illegális piac bizonytalansági tényezői szintén megszűnnének, a túladagolások és mérgezések jelentős része napjainkban azért történik, mert nincs minőségvédelem. A fogyasztóvédelmi információk széles körű terjesztése szintén megelőzhetné a baleseteket, a drogproblémákról folytatott reális és őszinte párbeszéd pedig az egyik legerősebb protektív tényező lehet. A termelői országokban a feketegazdaság megszűnése a politikai és gazdasági bizonytalanság és kiszolgáltatottság csökkenését eredményezné: az alacsony hatóanyag tartalmú mák- és kokatermékek illetve a legális gyógyszeripar felvásárlópiacot és megélhetést biztosíthatna a parasztoknak. Nem utolsósorban a nemzetközi bűnszervezetek és terrorista csoportok egy jelentős bevételi forrástól esnének el.
A drogháborús Héják szerint egy ilyen világ utópia. Kérdés ugyanakkor, hogy vajon nem az-e inkább az utópia, hogy kiirtsunk egy az emberi civilizációval egyidős, attól gyakorlatilag elválaszthatatlan jelenséget ahelyett, hogy inkább megpróbálnánk a kockázatait minimalizálva együtt élni vele. 1930-ban az amerikai alkoholtilalom idején egy texasi szenátor kijelentette, hogy a tilalom feloldásának annyi esélye van, mint hogy egy kolibri a farkára kötött Washington-emlékművel elrepül a Marsra. 1933-ban az alkoholtilalom már a történelemé volt.
Valószínű, hogy az erők jelenlegi egyensúlya a közeljövőben a centrifugális erők erősödéséhez vezet – azonban a közeljövőben nincs reális esélye annak, hogy ez a globális drogtilalmi rezsim bukásához vagy az ENSZ konvenciók felülírásához vezetne. 2008-ban az UNGASS valószínűleg némi kissé zavart szöszmötölés után gratulál magának, amiért ma már jóval több országban jóval több pénzt költenek drogellenes háborúra, mint 10 évvel ezelőtt. Azt a kérdést, hogy ez a tény önmagában vajon elősegítette-e a 98-ban kitűzött célok megvalósítását, csak az ENSZ fórumokon kívül vetik fel a rendszert bíráló független kritikusok. Ez nem jelenti ugyanakkor azt, hogy ne történhetnének jelentős változások. A Szkeptikus országok nyomására a tavalyi Kábítószerügyi Közgyűlés elfogadott egy határozatot az elmúlt 10 év fejleményeinek ENSZ-általi felmérésére. Habár ez független hatásvizsgálatnak nem nevezhető, eredményei megerősíthetik a Szkeptikusok és a Termelők tárgyalási pozícióit, akik így az UNGASS által elfogadott új politikai nyilatkozat szövegébe olyan célokat is felvehetnek, mint például az ártalomcsökkentés támogatása vagy az emberi jogok tiszteletben tartása. Ezt segítheti elő ezenkívül az is, hogy a Galambok nagy nyomást helyeznek az ENSZ-re annak érdekében, hogy 2008-ban ők is hallattathassák hangjukat a közgyűlésen, ezért Civil Fórumot szerveztek, amelynek sikerült lecsippentenie egy falatot a költségvetésből is. Az ENSZ reformja szintén a küszöbön áll, és ebből nem maradhat ki a kábítószer-ellenes részleg sem. A döntéshozás nagyobb átláthatósága, a civilek bevonásának erősítése, a szervezet és infrastruktúra dinamizálása egyértelműen a reformoldalnak kedvez. Kis lépések ezek az emberiségnek – de nagy lépések azoknak az embereknek, akik jelenleg a társadalom peremvidékére szorulva tengődnek a börtön és a járványok árnyékában.
Sárosi Péter
