Féligazságok a drogokról

A drogmegelőzést célzó új szcientológus videók megjelenése sosem örömünnep a drogszakma számára. A Drogmentes.hu oldalán látható kisfilmek ugyanis számos olyan elemet tartalmaznak, melyek a szakszerű drogprevenciós erőfeszítéseket is hiteltelenné tehetik: messzemenően túlzók, atipikus példákat jellegzetesként tüntetnek fel és téves állításokat tesznek. A fő csapásirány most sem változott, az új videók ismét arra apellálnak, hogy némi elrettentés hatására a néző mindörökre azonosul az üzenettel és sose nyúl kábítószerekhez, vényköteles gyógyszerekhez, de még alkoholhoz se. 

 

 

A Drogmentes kiadványok és videók rendszerint az „igazság a drogokról” az „igazság a marihuánáról” stb. címet viselik, ám a bemutatott „igazság” meglehetősen egyoldalú. Minthogy minden alárendelődik a fő célnak, az elrettentésnek, a videók dramaturgiájában nem kaphatnak helyet a problémamentes, alkalmi használók – vagyis a többség – ezért csak olyan fogyasztókat láthatunk, akiknek a szerhasználat komoly törést okozott az életében. Ez önmagában is hiteltelenné teheti a videók üzenetét, hiszen a kamaszok tapasztalatának ellentmond, hogy minden alkohol- és droghasználó problémás lenne. Azonban még ezen a merítésen belül is csak a szélsőséges esetekkel találkozunk.

 

 

Közismert, hogy a Drogmentes Maraton mögött álló Szcientológia Egyház alapítója, L. Ron Hubbard karrierje kezdetén sci-fi íróként kereste kenyerét. A friss kisfilmek azt bizonyítják, hogy a műfajból sikerült valamennyit átmenteni a szervezet drogprevenciós munkásságába is. A Drogmentes honlapon megjelent új videók ugyanis mintha szintén a sci-fi világában fogantak volna: a keretek lefektetése után – ami jelen esetben az adott drog rövid bemutatását jelenti – rögtön olyan képtelen helyzetekben találjuk magunkat, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Egy füvező, aki 130-cal nekihajt egy fának, a nyugtatószedő, aki hazafelé menet háromszor karambolozik, majd úgy dönt, hogy felgyújtja az autót édesanyja háza előtt, egy másik nyugtatózó, aki beállva embert öl, ezért halálra ítélik, illetve egy ADHD gyógyszert szedő fiatal, aki kiugrik a hatodikról. Kizárni nem lehet, hogy mindez megtörtént, de a droghasználat következményeit ezekkel a történetekkel illusztrálni messzemenően túlzás. Egyáltalán nem nevezhető tipikusnak az az ecstasy használó sem, aki az első élmény után akkora depresszióba esik, hogy másodszorra már 4-5 tablettát kap be, rövidesen már a 9-10 sem elég neki, végül pedig a mentősök mentik meg az életét. Az ecstasyt rendszerint partiközegben használják, nem a hétköznapi depresszió orvoslására és a kétheti-havi vagy még ritkább rendszerességű használat mellett nincs szükség a dózis emelésére.

 

 

Minden történetben előjön a törvénnyel való összeütközés, letartóztatások, börtönben ébredések, mint félelemkeltő elem, amelyek nem szükségszerű velejárói a droghasználatnak, sokkal inkább a kriminalizálás számlájára írhatók. A megszólítottak nagy része ráadásul már legalább egyszer járt a halál küszöbén és halálesetekről is be tud számolni: valaki azt állítja, hogy több esetet látott, melyben az első alkalommal fogyasztott ecstasyba belehaltak, egy másik srác pedig egy közös gyógyszerezés után arra ébred, hogy egy barátja és a barátnője két napja meghalt mellette túladagolásban. Anélkül, hogy megkérdőjeleznénk a tragédiák valósságát, érdemes megjegyezni, hogy Magyarországon 2,4 közvetlen halálos kábítószer-túladagolás jut 1 millió főre, így meglehetősen életszerűtlen minden drog esetében halállal riogatni. 

 

 

A halálozás mellett a hatások leírásában is az extrémitásoké a főszerep. Bár a szakirodalom tömve van vele, az LSD élményről egyetlen pozitív beszámolót sem ismerhetünk meg, csak badtrippekről és megkattanásokról hallani, aminek tükrében érthetetlenné válik, hogy egyáltalán miként válhatott ez a szer olyan népszerűvé a ’60-as és 70-es években. Ráadásul több éves szermentesség után a riportalanyok egyaránt flashback-kel (a hatás spontán visszatérésével) küzdenek, ami természetesen autóvezetés vagy más, figyelmet igénylő tevékenység közben jelentkezik, ahogy az a nagykönyvben megvan írva. 

 

 

A hatásokat összefoglaló „Az igazság a drogokról” bevezető videó a kiadványokból ismert tévedésekkel indít: minden drog méreg, kis dózisban felpörgetnek, nagy adagban nyugtatóként hatnak, még nagyobb mennyiségben pedig minden drog megöl, a különbség csak a dózisban mutatkozik. Ezt a Hubbardi „bölcsességet” már az elmélet első megjelenéskor sem támasztotta alá a tudomány, a 21. században pedig kifejezetten kínos egy prevenciós program számára ennyire összemosni az összes drogot. Nagy bajban lenne a pszichiátria, ha a nyugtatók alacsony dózisban felpörgetnének, de utalhatunk a média érdeklődését is felkeltő, stimuláns típusú dizájnerdrogok életveszélyes túladagoltjaira, akiken a magas dózis kiváltotta nyugtató hatást nagyítóval sem lehet felfedezni. És akkor még nem is beszéltünk a pszichedelikumokról, például az LSD-ről, ahol a hatások leírására a nyugtató-stimuláló skála tökéletesen alkalmatlan, vagy a kannabiszról, aminek halálos túladagolásáról máig nem tud a szakirodalom. De szép számmal találhatunk tévedéseket az egyes drogok leírásában is. A kannabisz potens változatairól például azt állítja a videó, hogy sokkal károsabbak a testre, miközben a tudomány jelenlegi ismeretei szerint a kannabisznak nincs közvetlen káros hatása a szervezetre olyan értelemben, mint pl. az alkoholnak. Bár a fogyasztási módtól függően (dohánnyal kevert cigarettából szívva például) károsíthatja a tüdőt, de ez nem a kannabisz erősségének függvénye. Az LSD-ről pedig azt hallhatjuk, hogy a legkisebb adag is 15-20 órán át vagy akár napokig hat, ami tényszerűen nem igaz: az elfogyasztott dózistól függően a hatás 6-11 óráig tart, erről rövid utánajárással bárki megbizonyosodhat. Akkor mi értelme a valós szám kétszeresével riogatni?

 

 

A pszichoaktív szerek hatásait ráadásul nem lehet pusztán a dózissal elintézni. Szintén alapvető szerepe van a fogyasztó motivációinak, pillanatnyi állapotának és a környezetnek (set & setting), melyről a videókban kevés szó esik. Ennek megfelelően nem csoda, hogy például az LSD badtrip egy visszafordíthatatlan állapotként jelenik meg a videók beszámolóiban, miközben a környezet megváltoztatása és a gondolatok elterelése is elegendő lehet a kellemetlen állapot megszüntetésére. Persze az elrettentésre alapozó tájékoztatásba ilyen adalékinformáció már nem fér bele. Itt érhető tetten a videók téves fókusza nevesül, hogy kizárólag problémás használókon keresztül ad számot a drogfogyasztás következményeiről, és ellenpontozás híján a tapasztalatoknak ellentmondó, torz képet sugall a droghasználatról általában. A drogokhoz való kívánatos viszonyulást (soha ne próbálj ki semmit) olyan korábbi szerhasználók fogalmazzák meg, akik nem tudták kordában tartani saját drogfogyasztásukat, de az ő tapasztalatuk nem terjeszthető ki mindenkire. Ez a megközelítés ráadásul még a társadalmilag elfogadott alkoholra is kiterjed, és azt sugallja, hogy senki sem tudja uralni a fogyasztásának mértékét. Ha azonban a néző belátja, hogy nem csak alkoholbetegek, hanem alkalmi, problémamentes ivók is léteznek, akik nem küzdenek a videókban ismertetett nehézségekkel, akkor óhatatlanul felmerül benne a kérdés: lehet, hogy a többi drog esetében is túloznak a videók? 

 

 

A Drogriporter hasábjain gyakran hivatkozunk az úgynevezett „bumeráng-hatásra”, ami arra a jelenségre utal, amikor egy elrettentő célzatú drogprevenciós cikk, előadás vagy film a várttal ellentétben éppen hogy felkelti a fiatalok érdeklődését. A jelenségre a szcientológus videók azzal reagálnak, hogy a drogproblémákba keveredett riportalanyaikkal kimondatják: nekik senki sem szólt arról, hogy a kipróbálásból később túladagolás, függőség, rendőrségi ügy, mentális probléma stb. lesz, ha ezt tudják, akkor soha nem próbálják ki a drogokat. Mindez olyan képet sugall, mintha a drogmegelőző és tájékoztató előadások, illetve honlapok nem foglalkoznának a valós következményekkel, amikre a Drogmentesek most végre felhívják a figyelmet. Pedig nem a szcientológusok találták fel a spanyolviaszt, hosszú ideje számos prevenciós program igyekszik minél szélsőségesebben negatív képet festeni a droghasználatról az elrettentés érdekében, nem törődve azzal, hogy pusztán az extrém esetek bemutatása ellentmond a tinédzserek tapasztalatának és a bajba keveredett szereplőkben inkább a lúzert fogják látni, semmint a tipikus, hiteles példát. És ha ez nem lenne elég, a drogok jellemzésében szereplő túlzások és tévedések tovább csökkenthetik a fiatalok bizalmát mindenféle drogprevenciós program iránt, aminek hatására még a tényleges kockázatokat is elbagatellizálhatják. Többek között ezt kockáztatjuk, ha teret engedünk a szcientológusok prevenciós tevékenységének.