Amszterdamban januártól is tekerhetnek a turisták.
Amszterdamban januártól is tekerhetnek a turisták.
Már szinte megszokhattuk, hogy a (nemzetközi és hazai) média rendszeres időközönként címlapon tudósít a holland drogpolitika bukásáról, vagy legalábbis jelentős szigorításokról. A szenzációs beszámolókról aztán persze rendre kiderül, hogy nincs valóságalapjuk, erről azonban az olvasó már a legritkább esetben szerezhet tudomást a címoldalakról vagy a híradóból. Ennek a különös, periodikusan ismétlődő természeti jelenségnek valószínűleg az az oka, hogy a társadalom jelentős részének egész egyszerűen nem fér a fejébe, hogyan képes egy állam bumfordi, látványos és álszent büntetőjogi elrettentés nélkül kezelni a drogpolitikát – méghozzá sikeresen. Itt vannak például a hollandok. Ez a javíthatatlanul pragmatikus és toleráns népség még a 70-es évek elején a fejébe vette, hogy az illegális drogok fogyasztóival együtt lehet élni: többségük sem nem beteg, sem nem bűnöző, de még az ördöggel sem cimborál. Sőt, ha bilincs helyett segítő kezet nyújtunk neki, ha nem kényszerítjük, hogy rejtőzködjön az alvilágban, akkor ezzel az egész társadalmat jelentős terhektől szabadíthatjuk meg. (Akit szemétként kezelnek, az szemétként is viselkedik – fogalmazta meg egyszer egy kirgiz rendőrtiszt a büntetőjogi elrettentésen alapuló drogpolitika kudarcának fő tanulságát).
Maastrichti coffee shop
A hollandok ezért megszüntették a drogfogyasztók üldözését, ehelyett belővő szobákat, metadon- és heroinfelíró programokat nyitottak, bevizsgálják a drogokat, szociális és pszichológiai segítséget nyújtanak a leszakadóknak, a kannabiszkereskedelmet pedig kivették a kemény drogokkal és prostituáltakkal is üzletelő maffia kezéből azzal, hogy lehetővé tették a füvet árusító kávéházak megnyitását. A vészmadarak persze már kezdetektől fogva arról károgtak, hogy a reformok miatt majd egekbe kúszik a drogfogyasztás és a bűnözés. A valóságban a statisztikák szerint ennek éppen ellenkezője történt: a drogfogyasztók arányának tekintetében Hollandia az alsó-közép kategóriában szerepel, a droggal kapcsolatos problémák, halálesetek és bűncselekmények tekintetében pedig jeles eredménnyel vizsgázott (amit sok szigorításpárti országról nem lehet elmondani). A külföldi médiában mégis időről időre felreppen a hír: a hollandok szigorítani készülnek, a „liberális drogpolitika” megbukott.
A múlt héten például egy osztrák lap, a Der Standard kormányzati forrásokra hivatkozva beszámolt arról, hogy januártól a holland kormány megtiltja a coffee shopokban a fű árusítását a turistáknak. A magyar médiában ez a hír már „Januártól vége a tekerésnek Amszterdamban?” szalgcímmel jelent meg és az egyik kereskedelmi televízió híradójába is bekerült. Az igazság magvai természetesen megtalálhatók ezekben az állításokban is, de szögezzük le előre: szó sincsen arról, hogy a turisták a jövőben ne térhetnének be kedvenc amszterdami coffee shopjukba, hogy jutányos áron egy kövér, nepáli hasissal töltött spanglit tekerjenek maguknak.
Piet Donner igazságügyminiszter
A konzervatív holland kormány valóban tervbe vette a fűkereskedelem korlátozását egyes határmenti városokban. No korántsem azért, mert a hollandok veszélyesnek éreznék magát a coffee shop rendszert. A holland igazságügyi miniszternek, Piet Donnernek azonban makacs kitartással rugdossák a hátsó felét a szomszédos országok héjái, akik szerint saját fiataljaik csak és kizárólag azért szívnak marihuánát, mert a közeli holland csábításnak nem tudnak ellenállni (minő naivitás). A másik oldalon a határmenti városkák lakóit is zavarja a „drogturizmus” és az azzal járó rendőrségi felhajtás, közlekedési dugók. A miniszter ezért bejelentette, hogy korlátozni fogják a külföldiek fűhöz jutását a coffee shopokban, és vizsgálatot indítanak a szuperererős fű állítólagos kártékony hatásainak bebizonyítására. Donner terve azonban ütközik az európai uniós joggal, amely megtiltja, hogy egy bizonyos szolgáltatásból kizárják a más EU országok polgárait. A Drogriporter megkérdezte holland drogszakértők véleményét erről a kérdésről. Dr. Peter Cohen, az Amszterdami Egyetem professzora szerint abban az esetben, ha a hatóságok felelősségre vonnának egy coffee shopot, amiért az a törvényt megsértve külföldi állampolgárnak adott el kannabiszt, hosszú évekig tartó pereskedés venné kezdetét, amelyben végül nemzetközi bíróság mondaná ki a végső szót. Ezalatt az időszak alatt azonban nem zárnák be a külföldieknek árusító coffee shopokat, és nem állítanák elő a kannabiszt vásárló turistákat sem – tehát a gyakorlatban minden maradna a régiben. Jan van der Tas, volt németországi holland nagykövet és az egyik legelismertebb holland drogpolitikai szakértő a maastrichti önkormányzathoz közel álló véleményekre hivatkozva elmondta, hogy a kormány megpróbálja majd lerövidíteni a jogi procedúrát. A holland bíróság ugyanis még a döntéshozás előtt kikérheti a luxemburgi Európai Közösségek Bírósága előzetes véleményét. Az ítélet pedig azon múlik, hogy a testület a kannabisz árusítását vajon „áru forgalmazásaként” vagy „szolgáltatás nyújtásaként” értelmezi-e. Mindkét kategória esetében vannak bizonyos kivételek a diszkrimináció-ellenes szabályok alól. Naivitás lenne feltételezni, hogy egy ilyen horderejű döntésben nem fognak szerepet játszani a luxemburgi bírák politikai elfogultságai, a jelenlegi konzervatív görög elnökség pedig valószínűleg azzal a reménnyel tölti el Donnert, hogy az ítélet kedvezni fog neki.
Gerd Leers, Maastricht polgármestere
Az persze nem jut a coffee shopokat támadó politikusok eszébe, hogy ha esetleg a szomszédos országokban is bevezetnék a holland módit, akkor a fiatalok nem özönlenének át a határon minden hétvégén egy kis nyugalomra és minőségi kannabiszra vágyva, és a drogturizmus is megszűnne. Ha viszont bezárnák a coffee shopokat, annak csak az lenne az eredménye, hogy a fiataloknak ismét az utcán kellene vásárolniuk a dílerektől (akik esetenként nem csak kispályás „könnyűdroggal” kereskednek). Eszébe jutott ez ugyanakkor az egyik legérintettebb határmenti város, Maastricht konzervatív polgármesterének, Gerd Leersnek, aki korábban szigorításpárti nézeteiről híresült el. Mikor azonban polgármesterként szembesült a valódi helyzettel, rájött, hogy ezt a problémát csak határokon átnyúló együttműködéssel és szabályozással lehet megoldani, nem a büntetőjogi szigor fokozásával. Az illegális drogkereskedelem hidrája ugyanis minden levágott fej helyébe három újat növeszt, hiszen lételeme az illegalitás és az erőszak. Ha viszont az illegalitás és erőszak miliőjét megszüntetjük, a hidra éhen pusztul. Nemzetbiztonsági és nemzetgazdasági szempontból sem mindegy, hogy a kannabiszkereskedelem – a Limburger c. lap becslései szerint évente 5 milliárd dollárra rúgó – bevételei vajon bűnszervezetek zsebébe vándorolnak, vagy törvényes jövedelemként az államkasszát gyarapítják. Márpedig Hollandiában jelenleg a közhittel ellentétben csak eltűrik, de nem szabályozzák a fű kiskereskedelmét (nincsenek adók, minőség-ellenőrzés stb.), a coffee shopok pedig még mindig illegális ültetvényekről szerzik be az árut. Leers ezért a szomszédos városok, a német Aachen illetve belga Hasselt és Luik polgármestereivel közösen egy új kísérleti projekt megindítását szorgalmazzák, amelynek keretében szabályozott, legális körülmények között termesztenének és árulnának kannabiszt.
Donner igazságügyminiszter harcias megnyilvanulásai mögött nem az elégedetlen, szigorítást követelő önkormányzatok állnak, sokkal inkább a külföldi politikusoknak szánt kirakatintézkedésekről van szó. A Trouw c. lap nemrégi közvéleménykutatása szerint Leerhez hasonlóan a holland polgármesterek kétharmada legalizálná a kannabisz kereskedelmét és termesztését. Tehát bár a kormány a helyiek érdekeire hivatkozik, a helyiek egyáltalán nem fogadják szívesen a központi kormány szigorító törekvéseit. De még magán a kormányon belül is akadnak olyanok – például Alexander Pechtold fejlesztési miniszter – akik Donnerel ellentétben a reformok továbbviteléről és a teljes legalizáció szükségességéről beszélnek. A legalizáció mögött felsorakozott politikai erők már többséget szereztek a parlament alsó házában is: a Leers-féle tervet még a kormánykoalíciót alkotó jobboldali liberális Szabdság és Demokrácia Pártja (VVD) és a progresszív liberális Demokrácia 66 párt is támogatja (az ellenzéki szociáldemokratákról és zöldekről nem is beszélve). Ezt az egységfrontot Donner igazságügyminiszter sem képes semmibe venni, bármi is legyen a szupererős kannabisszal kapcsolatos vizsgálatok eredménye (jelenleg ugyanis nem bizonyított, hogy az erősebb kannabisz károsabb lenne, mint a gyengébb). Egyesek a kérdést a kannabiszhasználat veszélyességének kérdésévé próbálják lebutítani: ha a kannabisz valóban okoz(hat) mentális zavarokat, akkor a tiltása megalapozott, ha nem, akkor lehet legalizálni. A szabályozás-pártiak azonban azon az állásponton vannak, hogy mégha ki is mutatható kauzális kapcsolat a szupererős kannabisz fogyasztása és a mentális betegségek kialakulása között egyes (valljuk be, ritka) esetekben, ez nem elegendő ok a tiltásra (mint ahogy az alkoholtilalom bevezetéséhez sem elegendő ok az a tetemes kár, amelyet az italozás a társadalomnak okoz). Éppen a szabályozás biztosítaná ugyanis azt az áttekinthetőséget és ellenőrzést, ami a problémák kiszűrését és kezelését lehetővé teszi. A fiatalok ugyanis nem a kormány politikájától teszik függővé, hogy szívjanak-e kannabiszt. Mert a drogtilalom évszázados tapasztalataiból egy valamit már sikerült alaposan megtanulnunk: akár szigorú a törvény, akár megengedő, fűszívás volt, van és lesz.
Sárosi Péter (TASZ)
Sajtóháttér:
Januártól vége a tekerésnek Amszterdamban? (Index)
Egy holland városban nem szívhatnának a turisták (Index)
