A TASZ munkatársa az Élet és Irodalomban Betlen Annával vitázik a szexmunka természetéről
Forrás: Élet és Irodalom LIII. évfolyam 36. szám, 2009. szeptember 4.
A Betlen Anna (“Szabadon és önként,” ÉS, 2009. július 27.) és köztem (“Világ szexmunkásai, egyesüljetek!”, Népszabadság, 2009. június 26.) zajló vita nem egyszerűsíthető le pusztán a feministák és az anti-feministák vitájára – valójában a feminizmus két eltérő ágának konfliktusáról van szó. Az egyik ág, a radikális feminizmus (Andrea Dworkin, Catherine McKinnon) a szexuális forradalomban pusztán a patriarchális elnyomás kiteljesedését látja, míg a másik ág, a szex-pozitív feminizmus (Ellen Willis, Gayle Rubin) a nők szexuális önrendelkezésére helyezi a hangsúlyt. A kettő közötti konfliktus többnyire az olyan ügyek kapcsán jön elő, mint a pornográfia vagy a szexmunka. Míg a radikális feministák számára a pornográfia/szexmunka minden formája a nők elleni erőszak megnyilvánulása, a szex-pozitív feminizmus szerint lehet konszenzuális döntés eredménye is. Ez a nyelvezet különbségeiben is megmutatkozik: aki nálam szexmunkás, az Betlennél “prostituált”, aki nálam a szexmunkás kliense, az náluk “prostitútor”, aki nem szolgáltatást vesz igénybe, hanem “használja a prostituáltat” (mint eszközt). Az általam használt neutrális, a szexmunkát konszenzuális szolgáltatásként ábrázoló kifejezésekkel szemben az ő terminusai érzelmi töltéssel rendelkeznek és a folyamatot az alávetés aktusaként mutatják be, amelynek során a szexmunkás elveszíti a teste feletti kontrollt. A radikális feministák egyik zászlóvivője, Andrea Dworkin egyenesen így fogalmaz: “amikor egy férfi használ egy nőt prostitúció céljából, a női testtel szemben érzett tiszta gyűlöletét juttatja kifejezésre”. (Jellemző, hogy Dworkin a házasság intézményét is a nemi erőszakból eredezteti.) Azt gondolom, a valóság ennél sokkal bonyolultabb. Egyrészt nem látom alátámasztottnak azt az állítást, miszerint a szexmunka során a nők szükségszerűen elveszítenék a kontrollt saját testük és életük felett. Másrészt pedig a kliensről mint prostitútorról alkotott képet démonizálónak és sematikusnak tartom.
Betlen Anna szerint “azok a nők”, akiknek a TASZ érdekvédelmet szeretne biztosítani, “egytől egyik erőszak, emberkereskedelem áldozatai”. Ezzel az állítással van néhány probléma. Először is, az általunk koordinált Sex Workers Advocacy Network hálózatban részt vevő szexmunkások között nem csak nők, hanem férfiak és transzneműek is vannak. A kérdést tehát nem lehet pusztán nő-férfi szembenállásra leegyszerűsíteni. A másik probléma, hogy a tudományos bizonyítékok valójában azt mutatják, hogy a szexmunkások egy nagyon jelentős részénél az erőszak, a kényszerítés nem játszik szerepet a szexmunkába való belépéskor. A Betlen által idézett “hihetetlen arányszámok”, amelyek szerint a szexmunkások 70-95%-át kényszerítik, csupán a szexmunkások egyes legmarginalizáltabb csoportjaira igazak, akik többnyire valóban hátrányos szociális helyzetűek, iskolázatlanok, rosszak a családi körülményeik és gyakori körükben a drogfüggőség is. A “hihetetlen arányszámokat” produkáló vizsgálatok ideológiailag elfogult prekoncepción alapulnak és rossz módszertannal dolgoznak: nem határozzák meg pontosan, mi számít kényszernek és ki számít áldozatnak, ezenkívül többnyire olyan utcai prostituált nőket vonnak be a vizsgált mintába, akik valamilyen konfliktus kapcsán a hatóságok látókörébe kerültek vagy segítségért folyamodtak.[1] Nem csoda, hogy ezen kutatások alapján egy olyan kép rajzolódik ki előttünk, amelyben a szexipar kizárólag az abúzus, a kizsákmányolás, a kényszerítés és a nőgyűlölet világa.
Számos olyan kutatás van ugyanakkor, ami lényeges különbséget tárt fel az utcai prostituáltak és az ajtók mögött (lakáson, szaunákban, bárokban, call girlként stb.) dolgozó szexmunkások között ugyanezekben a mutatókban.[2] Az utóbbi csoportba tartozó nők és férfiak esetében a gyermekkori bántalmazás vagy az erőszak egyéb formái sokkal ritkábban fordulnak elő, a prostitúcióba való belépés átlagéletkora a fiatal felnőttkorra (és nem a gyermekkorra) esik. A legtöbb kutató szerint ráadásul az utcai prostituáltak a szexmunkás népességnek csupán egy kisebbségét képezik, arányukat a radikális feministák által mintaállamként emlegetett Svédországban a klienst büntető szabályozás bevezetése előtt csupán 26%-ra becsülték.[3] Nem véletlen persze, hogy a prostitúció-ellenes segítő szervezetek éppen a szexmunkásoknak ezzel a problémás kisebbségével találkoznak, és nem az olyan lányokkal és fiúkkal, akik Interneten hirdetnek, saját lakásukon fogadják a klienseket és nincs stricijük. A társadalom által deviánsnak bélyegzett csoportoknak mindig a legproblémásabb kisebbsége a legláthatóbb.
Ine Vanwesenbeck 2001-ben áttekintette[4] a szexmunkával kapcsolatos társadalomtudományi kutatásokat, és rámutatott arra, hogy azok gyakran “nagyon speciális csoportokra irányulnak (pl. hajléktalan fiatalokra, bebörtönzött és/vagy utcai prostituáltakra). Egyértelmű, hogy ezek a csoportok a szexmunkások összességére nézve nem reprezentatívak.” És bár igaz, hogy a gyermekkori traumát átélt, otthonról megszökő vagy nevelőotthonban élő, esetleg drogfüggő fiatalok gyakrabban válnak prostituálttá – ez még nem jelenti, hogy ezek a jelenségek szükségszerű velejárói a szexmunkának. Felhívja a figyelmet arra is, hogy amennyiben a kutatók maguk sem értik vagy fogadják el a szexmunkába való belépés lehetséges pozitív indítékait, akkor az általuk meginterjúvolt szexmunkások is a negatív motivációikat és áldozat-helyzetüket fogják hangsúlyozni. Pickering például Gambiában végzett kutatást szexmunkások körében, az interjúkat később alaposabb antropológiai vizsgálattal kiegészítve rájött, hogy a szexmunkások kezdeti tragikus beszámolói hamisnak bizonyultak – ugyanis ők már megszokták, hogy a média és a kutatók ilyen történeteket várnak tőlük.[5] Különösen fontos kitérni azokra a kutatásokra is, amelyek kimondottan a szexmunkások klienseire irányulnak – a radikális feministák ugyanis a legritkább esetben hivatkoznak olyan vizsgálatra, amely kimondottan a kliensek körében készült. Martin Monto brit kutató például több mint 2300 szexmunkával kapcsolatban előállított kliens motivációit elemezte, és arra a következtetésre jutott, hogy “a kliensek egy viszonylagos kis csoportja felelős a prostituáltak elleni erőszak túlnyomó többségéért,” és hogy “nincs bizonyíték arra, hogy a kliensek többsége erőszakos lenne”.[6] A szexmunkások klienseinek többsége egyáltalán nem erőszakos szörnyeteg.
Valójában a szexiparhoz kapcsolódó erőszak jelentősebb részben olyan szisztematikus erőszak, amelynek az illegális piaci viszonyokhoz nagyobb köze van, mint a szexmunka természetéhez. Sokkal inkább a szexpiacot a szőnyeg alá söprő politikai képmutatásunk vezetett oda, hogy gyakran erőszakos bűnözők tartják ellenőrzésük alatt a szexmunkásokat. A bűnszervezetek ugyanazon okból tapadnak az illegális szexiparhoz, mint az többi illegális iparághoz: mert lehetőséget nyújt adómentes extraprofitok könnyű és gyors megszerzésére. A szervezett bűnözést nem a nőgyűlölet hajtja, hanem a profitéhség. Mindig megjelenik az olyan gazdasági szektorokban, ahol nincs egyértelmű törvényi szabályozás, vagy a szabályozás teljesen elrugaszkodott a valóságtól. A szervezett bűnözés mindig is kizsákmányolta azokat, akik olyan tevékenységet folytattak, ami törvénytelen, legyen szó droghasználatról vagy szexmunkáról. És mivel az ilyen területeken nincsenek legális konfliktusmegoldó csatornák, a piac újrafelosztásának és a kizsákmányolásnak állandó eszköze az erőszak. A szervezett bűnözésnek nem érdeke a legális szabályozás, az adófizetés, a fogyasztó- és munkásvédelem. Pont ezért értelmetlen arról beszélni, hogy aki a szexpiac működését törvényekkel szabályozná, az a stricimaffia érdekeit védi – éppen ellenkezőleg. Aki szeretné legális munkavállalási és letelepedési engedélyhez, egészségügyi ellátáshoz, szakszervezethez és kollektív szerződéshez juttatni az építőiparban dolgozó feketemunkásokat, az vajon a törvényszegő vállalkozók érdekeit védi?
Új-Zélandon 2003 óta a szexmunka törvényesen választható foglalkozás, amelyet akár önállóan, akár állami licensszel rendelkező vállalkozás alkalmazottjaként is lehet űzni – szigorúan 18 éven felülieknek. A nemrég publikált, a Christchurch Egyetem kutatásain alapuló hatásvizsgálatok meglehetősen pozitív eredményeket mutatnak:[7] a szexmunkások általános száma nem növekedett, a szexipar azonban sokkal átláthatóbbá és ellenőrizhetőbbé vált. A több ezer regisztrált szexmunkás 90%-a szerint a reform valódi jogokat adott. Az adatok itt nem támasztják alá a Betlen Anna által idézett “hihetetlen számokat”: 3,9% számolt be arról, hogy kényszer hatására lépett be a szexiparba – 93%-uk a pénzszerzést jelölte meg elsőszámú motivációként. Az is látszik, hogy sok nő és férfi számára a szexmunka nem élethivatás, hanem alkalomszerű pénzszerzés: ez a szexmunkások több mint felére igaz. A kormány jelentése becsületesen beismeri, hogy az utcai prostituáltak (11%) tudják a legkevésbé kihasználni a reform előnyeit, ebben a szektorban fordul elő a legtöbb fiatalkorú és a legtöbb bűncselekmény: míg a lakáson dolgozók 1,5%-a számolt be arról, hogy megerőszakolta egy kliens, az utcai munkások 5,3%-a. Fontos azonban megjegyezni, hogy az összes szexmunkás 60%-a szerint a reform óta könnyebbé vált a nemkívánatos kliensek visszautasítása – tehát a szexmunka biztonságosabbá vált, mint korábban. Látni kell ezenkívül azt is, hogy a szexmunkából való kilépést gyakran egyáltalán nem fizikai kényszer akadályozza meg, hanem az alternatív megélhetési módok hiánya, a nyomor, az iskolázatlanság, a stigma. Ezek nem rendészeti, hanem szociális problémák. A törvény képzésekkel kedvez a kilépőknek, munkanélküli segélyt pedig akkor is kapnak, ha nem hajlandók visszatérni a szexmunkához. Munkavállalási esélyeiket az is növeli, hogy immár nem lesz priuszuk a szexmunka miatt.
A piac legális szabályozása önmagában nem garantálja a munkavállaló jogainak érvényesülését. A legalizáció nem univerzális gyógyszer, amely minden gondot megold. Egyszerűen csak arról van szó, hogy egy legális piac kedvezőbb feltételeket, környezetet teremt a szexmunkások jogérvényesítése és a szexiparral együttjáró ártalmak hatékony csökkentése számára, mint a tiltás. Míg az illegális piacon a szexmunkás és a bordélytulajdonos viszonyát kizárólag a nyers erő és a pénz határozza meg, addig egy legális piacon a munkavállaló a jogállam védelmét élvezi – és bár nem könnyen, de jóval nagyobb eséllyel tudja érvényesíteni is ezeket a jogokat. Ha a piac átláthatóbb a hatóságok számára, csökken a járulékos erőszak és a kényszerítés előfordulása. Ide tartozik egy nem elhanyagolható szempont is, az AIDS. A szexmunkások körében a HIV és egyéb fertőzések világszerte különösen sok áldozatot szednek, a kliensek és azok partnerei is a fertőzés magas kockázatának vannak kitéve. Ezt a kockázatot lehet hatékonyan csökkenteni, felvilágosítással, kondomok terjesztésével, képességfejlesztő tréningekkel, állandó szűréssel és tanácsadással. Ezek a szolgáltatások jóval nehezebben érnek el egy rejtőzködő népességet, ami próbál eltűnni a hatóságok tekintete elől, mert valami törvénytelent művel. A UNAIDS idén határozottan kimondta, hogy valódi megelőzésre csak akkor kerülhet sor, ha a szexmunkások, a kliensek és a hatóságok partnerként együttműködnek.[8] Márpedig amennyiben akár őket, akár a klienseiket kriminalizáljuk, erről nem is álmodhatunk.
A szexmunkát vállaló nő a radikális feminista elképzelés szerint minden esetben eszköz, tehetetlen és akarattól megfosztott báb. Ebből következik az is, hogy Betlen Annát nem érdekli, mit gondolnak maguk a szexmunkás nők, akiknek a jogaiért harcol. “Cinikus duma” – legyint arra a megjegyzésemre, hogy a szexmunkásokról szóló politika alakításakor talán magukat az érintetteket is meg kellene hallgatni. Ez a radikális feminizmus anti-kopernikuszi fordulata: a nők jogainak védelmétől eljutnak a nők teljes instrumentalizálásáig, az állam paternalista beavatkozásának igenléséig és a nő szexuális önrendelkezésének korlátozásáig. Ad absurdum így kerülhet közel egymáshoz a konzervatív-vallásos család- és házasságvédők illetve a családban és a házasságban a patriarchális elnyomás manifesztációját látó radikális feministák elképzelése a prostitúcióról. Gayle Rubin, maga is feminista szerző, így fogalmaz: “van egy olyan nyugtalanító tendencia, hogy a feminista retorika reakciós kontextusban jelenik meg”.[9] A szexmunkások Betlen szerint éppúgy nem képesek belátni a felszabadítás értelmét, mint a fekete rabszolgák a 19. század Amerikájában, ezért véleményük nem sokat ér. Valójában azonban éppen a déli rabszolgatartók érveltek azzal, hogy az afro-amerikaiak nem tudják eldönteni, mi a jó nekik, ezért kell őket rabszolgasorban tartani. Sokak szerint a szexmunka legális szabályozása nem más, mint a rabszolgaság legalizációja – ez a hasonlat azonban csak annyiban igaz, amennyiben a rabszolga jogokkal rendelkező polgárrá és szabad munkavállalóvá tétele a rabszolgaság legalizációját jelenti. Szerintem éppen ellenkezőleg, a rabszolgaság eltörlését vonja maga után.
Sárosi Péter (TASZ)
[1] Ronald Weitzer, “Flawed Theory and Method in Studies of Prostitution,” Violence Against Women, Vol. 11 No. 7, (2005): 934-949.
[2] Sex for Sale: Prostitution, Pornography, and the Sex Industry. Ed. R. J. Weitzer. Routledge, 2009.
[3] Purchising Sexual Services in Sweden and the Netherlands: Legal Regulation and Experiences. Oslo: Ministry of Justice and the Police: 2004.
[4] Ine Vanwesenback, Another decade of social scientific work on sex work: A review of research 1990-2000. Annual Review of Sex Research, Volume XII, 2001. URL: http://findarticles.com
[5] Pickering, H., “Social science methods used in a study of prostitutes in the Gambia” In M. Boulton (Ed.), Challenge and innovation: Methodological advances in social research on HIV/AIDS (Social aspects of AIDS series, pp. 149-158). London: Taylor & Francis, 1994.
[6] Martin M. Monto, “Female Prostitution, Customers, and Violence,” Violence Against Women, Vol. 10, No. 2, 160-188
[7] Prostitution Law Review Committee, The Impact of the Prostitution Reform Act on the Health and Safety Practices of Sex Workers, Ministry of Justice, 2007.; Report of the Prostitution Law Review Committee on the Operation of the Prostitution Reform Act 2003. Ministry of Justice: Wellington, 2008.
[9] Gayle Rubin, “Thinking Sex: Notes for a Radical Theory of the Politics of Sexuality.” Pleasure and Danger: Exploring Female Sexuality. Ed. Carole S. Vance. London: Pandora. 1992. 298.
