Úgy tűnik, a drogellenes háborúban vereségre áll a világ, a vereség beismeréséig azonban még hosszú út vezet – derült ki a Wilton Park drogkonferenciáján.
Az idei Wilton Park nemzetközi drogpolitikai konferencia (Február 3-5.) témája az ENSZ 2008-as közgyűlésére (UNGASS) való felkészülés volt. 2008-ban jár ugyanis le az a 10 év, amelyet a világszervezet a „drogmentes világ” megteremtésének határidejéül tűzött ki 1998-as politikai deklarációjában. (Ennek a deklarációnak a fő célkitűzése a drogok termelésének, kereskedelmének és fogyasztásának „megszüntetése vagy jelentős csökkentése”.) A konferencián részt vettek az ENSZ Kábítószer- és Bűnüldözési Hivatalának (UNODC) legmagasabb rangú hivatalnokai (pl. Anonio Maria-Costa főtitkár), az Európai Bizottság és számos tagállam szakpolitikusai és diplomatái (köztük az afgán kábítószerügyi miniszter), de nem hiányoztak az egyetemi kutatók (pl. Peter Reuter professzor) és a drogpolitikai szervezetek (DPA, TNI, Beckley Foundation) képviselői sem. Magyarországot ketten képviseltük: Topolánszky Ákos (Nemzeti Drogmegelőzési Intézet) és jómagam, Sárosi Péter (TASZ).
A Wilton Park a világ egyik legrangosabb konferenciaközpontja, melyet még Winston Churchill hozott létre 1946-ban abból a célból, hogy a nyílt és őszinte párbeszédet elősegítse a nemzetközi politika vitás területein. A West-Sussex festői tájain épült kastélyban (Winston House) évente mintegy 60 konferencia kerül megrendezésre, az események elsőszámú támogatója a brit Külügyminisztérium (Foreign and Commonwealth Office). Az eseményeken az adott szakterület legnevesebb szakértői gyűlnek össze (mintegy 50-80 ember), akik között politikusokat, aktivistákat és professzorokat egyaránt találni. Az őszinte vita kialakulását szolgálja az ún. Chatam Házszabály, amely előírja, hogy a konferencián elhangzott információkat bárki szabadon felhasználhatja, ugyanakkor engedélye nélkül senki sem idézhető név szerint.
Mint Európa keleti feléből érkező embernek az egész szituáció kissé az államszocializmus utolsó éveire emlékeztetett, amikor Párt kongresszusán összegyűlt konzervatívok és reformerek a jövő útjait próbálták kifürkészni. Mindenki tisztában volt vele, a rendszernek nem csak hogy célkitűzéseit nem sikerült elérnie (kizsákmányolástól mentes társadalom), de fogalmi keretei sem alkalmasak már arra, hogy megragadják a valóságot. Megjelentek az óvatos reformelképzelések a „demokratikus szocializmusról” meg „vegyesgazdaságról”, az ötéves tervek helyébe pedig reálisabb, hosszabb távú célok léptek. A lényeget azonban nem mondta ki senki: a rendszer megbukott. Hasonló a helyzet jelenleg a nemzetközi kábítószerellenőrzési rendszerrel is. Az ENSZ hivatalnokai mostanában már ritkán szónokolnak „drogmentes világról”, ehelyett megjelent egy új mágikus szó, a „visszatartás” (containment): bár megszüntetni nem tudjuk a drogjelenséget, bizonyos keretek között tarthatjuk azt (a II. világháború alatt a visszavonulást a hivatalos propaganda „rugalmas elszakadásnak” hívta). Ez az eufémizmus persze egyfelől egy olyan fügefalevél, amellyel a nyilvánvaló kudarc takarható el, másfelől viszont a sorok közt olvasva felfedezhetjük benne az előrelépés csíráját. Ha ugyanis már nem beszélünk a drogjelenség teljes megszüntetéséről vagy jelentős csökkentéséről, akkor elismerjük, hogy a drogjelenséggel bizony meg kell tanulnuk hosszú távon együttélni. A drogmentesség mint cél mellett így nagyobb hangsúlyt kaphat az ártalomcsökkentő szemlélet, amely egyrészről a drogok, másrészről a drogok visszaszorítására alkalmazott politikai beavatkozások (a tömeges bünetőjogi represszió) káros hatásainak minimalizálására szolgál. Ez a felismerés jelenleg nem egyszerűen elvi kérdés, hanem gyakorlati szükségszerűség: a szigorú drogpolitikák nyomában mindenhol szervezett bűnözés, korrupció és járványok ütik fel a fejüket, amelyek alapvető veszélyt jelentenek a nemzetek biztonságára.
A szigorú tiltásnak azonban még mindig nagyon erős bázisa van a világon, hiszen az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi kormánya teljes vállszélességgel kiáll a „drogellenes háború” mellett, és elzárkózik minden nyílt vitától az ártalomcsökkentésről vagy a reformokról. Semmi sem példázza ezt jobban, mint hogy David Murrey, a Fehér Ház drogpolitikusa az utolsó pillanatban ismét lemondta részvételét a konferencián, és helyettesítéséről sem gondoskodott. A status quo fenntartása érdekében az USA csak egy nyelvet beszél, a pénz nyelvét: az ENSZ legfőbb pénzügyi támogatójaként gyakorlatilag meghatározza a nemzetközi drogpolitikát. Nem csoda tehát, ha a UNODC-nek sem pénze, sem motivációja nincs arra, hogy 2008-ig értékelje az elmúlt tíz év stratégiáját és levonja belőle a tanulságokat. A konferencián részt vevő szakértők szájából egyébként is gyakran elhangzott az a kritika, hogy egy szervezet nem alkalmas arra, hogy saját hatékonyságát felmérje, erre a célra az ENSZ-nek egy független szakértői bizottságot kellene felállítania, ami szigorú kritériumok szerint mérné fel a célokat, a beavatkozásokat és az eredményeket.
Az ENSZ adatgyűjtési rendszere egyébként is számos sebtől vérzik, így például – elsősorban a fejlődő világ országai – tudatos politikai manipuláció céljából szolgáltatnak adatokat, hogy minél több nemzetközi segélyben részesüljenek, vagy mentesüljenek a bírálatoktól. A hivatalos kormánystatisztikák hitelességének útjában egy másik jelentős tényező is áll: a félelem. A thaiföldi kormány kétéves drogellenes kampánya során, mikor az utcán embereket végeztek ki statáriálisan, a metamfetamin fogyasztás a hivatalos statisztikák szerint 7%-ról 4%-ra csökkent. Az ENSZ is elismerte azt, hogy ilyen rövid idő alatt ez gyakorlatilag lehetetlen: a csökkenő tendenciát egyértelműen a válaszadók félelme magyarázza. Ezzel szemben a nyílt, demokratikus társadalmakban a válaszadói hajlandóság nagy, ezért a drogfogyasztási tendenciák is aránytalanul magasabbnak tűnnek. Világszerte számos olyan magas színvonalú kutatás áll ugyanakkor rendelkezésre, amelyek puszta áttekintése és elemzése is világos képet adhatna a helyzetről. Ehhez „csak” pénz kellene és politikai elhatározás. Ezeket nem várhatjuk az Egyesült Államokból, csakis a felvilágosultabb Európai Unióból, Kanadából és Ausztráliából, amelyeknek alapvető szerepe lesz a jövő drogpolitikájának meghatározásában. A hírek szerint a harmadik világ államaiban is egyre nagyobb sikereket ér el az ártalomcsökkentő megközelítés: Malajziában például, ahol évekig még a drogprobléma létét is tagadták, decemberben a kormány bejelentette, hogy 5 metadonprogramot indít be az országban. Hasonló reformokat vezettek be nemrégen a Karib-tenger szigetein, Indiában, Afganisztánban, Pakisztánban, Kínában és Iránban is. Ez egyértelműen az ártalomcsökkentő szervezetek, a civil társadalom hatékony munkájának köszönhető. A reformokat hiába várjuk ugyanis felülről, hiszen tudjuk, hogy a politikusok többnyire nem elvek, hanem érdekek mentén politizálnak, ezért óriási szükség lesz a tagállamok civil társadalmának mobilitására a változások elérése érdekében.
Sárosi Péter
