Egy kanadai szerző az amfetamin szabályozott piacának modellje mellett érvel
A kanadai Mark Haden a Brit-Kolumbiai Egészségügyi Tisztviselők testületének tagja, drogpolitikai szakértőként szerepet vállalt a vancouveri ártalomcsökkentő drogpolitika kialakításában. Legújabb, a Harm Reduction Journal c. folyóiratban publikált írásában az amfetamin legális szabályozásának egy lehetséges modelljét vázolja fel. Haden abból indul ki, hogy az amfetamin és metamfetamin használat – a marihuánával ellentétben – jelenleg a kanadai társadalom egy szűk kisebbségét érinti, csupán a média próbálja hisztérikus módon eltúlozni a probléma kiterjedtségét. Míg a 17 éves diákoknak mintegy fele kipróbálta már a marihuánát, az amfetamin kipróbálóinak aránya 4-5% körül mozog. Az amfetamin problémás használóinak nagy többsége a szociálisan marginalizálódott rétegek, hajléktalan fiatalok köréből kerülnek ki, akik gyakran injektálják a szert, ezzel további problémákat (pl. HIV és hepatitis fertőzés) generálnak. Az állam jelenlegi válasza szinte kizárólag a büntető-igazságszolgáltatás területére összpontosul: a kanadaiak jelenleg minden évben mintegy 2,3 milliárd dollárt költenek droggal kapcsolatos büntetőpolitikára, míg mindössze 1,1 milliárdot egészségügyi ellátásra. Ez Haden szerint aránytalan és alacsony hatékonyságú elosztása az erőforrásoknak, innovatív egészségügyi beavatkozásokkal sokkal sikeresebben lehetne kezelni a drogproblémákat.
Ilyen lehetne például az dextroamfetamin (jelenleg gyógyszerként használják például a narkolepszia kezelésében) orvosi felírásának bevezetése a függők számára. Számos korábbi kutatásra hivatkozik, amelyek szerint az ilyen jellegű kísérletek pozitív irányban befolyásolták a drogfüggők egészségügyi állapotát és magatartását. Haden továbblépve a prohibicionista kereteken a következő alapelvek szerint szervezné meg az amfetamin szabályozását:
1. A fő cél az ártalmak csökkentése – a drogmentesség nem önmagától és nem is önmagában érték, csak akkor, ha a közegészségügy érdekei a konkrét helyzetben ezt kívánják;
2. Növelni kell a társadalmi tőkét – a szociális tőke elmélet szerint a kapcsolatok értékkel bírnak, minél gazdagabb valakinek a szociális hálózata, annál egészségesebb, boldogabb és gazdagabb. A szociális hálónak különösen nagy szerepe van a droghasználati minták alakulásában, a közösségfejlesztéssel elejét lehet venni a droghasználók marginalizációjának – a marginalizáció visszaszorítása csökkenti a droghasználat kockázatait.
3. A droghasználati kultúra megértése és befolyásolása – fel kell tárni azokat a szociális normákat, rituálékat, kulturális mintákat, amelyek a droghasználati mintákat alakítják. A droghasználói közösségekkel való intenzív kapcsolat révén pozitívan befolyásolhatjuk a droghasználati mintákat, visszaszoríthatjuk a kockázatvállaló magatartásformákat.
4. Mindig a legkevésbé represszív megoldást kell választani – mindig azt a kontroll-formát kell választani, amely az adott drog kockázataihoz mérten a legkevésbé korlátozza a fogyasztók emberi jogait, és amely a legkevésbé ártalmas droghasználati mintákat helyezi előtérbe. Haden hivatkozik például arra, hogy ahol a koka-fogyasztásnak legális kultúrája van/volt, ott a kevésbé kockázatos minták (kokalevél-rágcsálás, koka-tea) terjedtek el, a minél szigorúbb tilalom következtében pedig a veszélyesebb formák (kokain-szippantás majd crack szívás). A szociális kontroll előnyben részesítheti a kevésbé ártalmas fogyasztási formákat.
5. A prevenció és kezelés fontossága – Haden szerint a prohibíciós éra nem kedvez a tényszerű, nem elrettentő jellegű felvilágosításnak és prevenciónak, mivel a célközönség marginalizálásán és kriminalizálásán alapul, ami az előbb említett szociális tőke képződés ellen hat.
6. Tanuljunk az alkohol és dohány példájából – a dohány és alkohol szabályozása történelmileg alulszabályozott volt, fontos, hogy ne kövessük el ugyanezeket a hibákat a jelenleg illegális drogok esetében. A marketing és reklámozás szigorú korlátozása szükséges.
7. Fokozatos változás elve – a drogpolitikai változásoknak nem hirtelen, hanem folyamatosan kell történnie, a politikai döntéshozóknak időre van szükségük, hogy a kutatásokból származó bizonyítékokat felhasználva megfontolt döntéseket hozzanak. Fontos, hogy a politika a tudományra reflektálva hozza meg döntéseit.
Haden a legalizáció bevezetését is fokozatosan javasolja: először a drogfüggőknek kellene orvosi felírással biztosítani az amfetamint. Amennyiben ezeknek a programoknak a hatékonyságát alátámasztják a kutatási eredmények, ugyanakkor bizonyíték van arra, hogy az illegális drogpiac ezentúl is fennmaradt, további lépésben további használói rétegeket kell bevonni. A fokozatosság elve a következőképpen érvényesülhetne:
A) Ár: a drogok árát érdemes először az illegális piaci ár 80%-ában megállapítani, hogy ezzel fokozatosan megszüntessük az illegális drogpiacon a keresletet.
B) Rendelési – kiszállítási idő késletetés („order-delivery delay time”): először 48 órás késéssel lehetne szállítani a kért drogot, ezt pedig fokozatosan csökkenteni kellene, ezzel csökkentve a kontrollálatlan felhasználás lehetőségét.
D) Drogtípus: a kevésbé potens, orálisan használható formák forgalmazása felé való elmozdulás.
E) Szociális kontroll: az adminisztratív kontroll-mechanizmusoktól tovább lehet lépni a szociális kontroll-mechanizmusok felé, a kevésbé ártalmas droghasználati minták terjesztése érdekében.
A hét alapelv és a fokozatosság módjainak kombinálásával Haden szerint létre lehet hozni egy hatékony legális kontroll-mechanizmust, amely sikeresen csökkentheti a droghasználattal járó társadalmi és egészségügyi károkat. A kialakuló legális piacot korlátozni lehet a következő eszközökkel:
Életkor: fiatalkorúaknak való árusítás tilalma.
A vásárlás előfeltételéül szabott kézpés: a potensebb, kockázatosabb szerek használóinak egy olyan tréningen kellene részt venniük a vásárlás előfeltételeként, amelyben felkészítenék őket a várható veszélyekre és azok elhárításának módjaira.
A fogyasztás ellenőrzött helyszínei: az injektálandó vagy szívandó anyagok fogyasztása számára olyan létesítményeket kell kialakítani, ahol a fogyasztás kulturált, a nem-fogyasztókat nem zavaró módon történhet, ahol képzett személyzet előzheti meg az esetleges baleseteket és segítheti a függőket a kezelésbe jutásban (pl. ilyenek a jelenlegi ellenőrzött belövő szobák).
A fogyasztás megszakítása: a problémás droghasználókat a fogyasztói létesítmények szakemberei a fogyasztás megszakítására kérhetik, illetve a problémás magatartás fennállása esetén kizárhatják.
Fogyasztói csoportokban való részvétel: a közösségfejlesztés és szociális tőke-képzés jegyében a kormányzatnak elő kellene segítenie a fogyasztók önsegítő csoportokba szerveződését, ezeket be kellene vonni a döntéshozatalba, hogy a rendszer minél életképesebb és hatékonyabb lehessen.
Haden szerint ezeket a kontroll-mechanizmusokat elsősorban az amfetamin és kokain potens, injektálható vagy szívható formáival szemben lehetne alkalmazni, ugyanakkor az alacsony hatóanyagtartalmú, kevésbé kockázatos módon fogyasztható formákkal szemben elegendőek az olyan szabályozási eszközök, amelyeket a dohány- és alkoholtermékekkel szemben alkalmaz az állam. A koka-teát például a dohánytermékekhez vagy a vény nélkül kapható gyógyszerekhez hasonló szabályokkal, csomagolással, kötelező tájékoztatással lehetne árusítani. A szerző szerint a legális szabályozási rendszer a veszélyesebb droghasználati formák háttérbe szorulásához és a kevésbé kockázatos használati minták előtérbe kerüléséhez vezetne, ezáltal az illegális drogpiaccal jelenleg kéz a kézben járó problémák oroszlánrészét sikerülne csökkenteni (pl. HIV, hepatitis, túladagolás, bűnözés stb). „Reméljük, hogy egy olyan társadalomban élünk, amely elég kollektív bölcsességgel rendelkezik ahhoz, hogy a jelenlegi félelmen alapuló megközelítések meghaladásával teret engedjen egy közegészségügyi modell kifejlődésének, amelyet a tudomány és az együttérzés irányít,” zárja cikkét Haden.
Sárosi Péter
