„Már nem időszerű” – ezt a megjegyzést írták rá 1949-ben arra az aktára, ami a Szenes Hanna magyar zsidó költőnő és szabadságharcos érdemeinek elismerését célzó brit kérelmet tartalmazta.

Nem elég, hogy zsidó volt, akit a britek dobtak le ejtőernyővel 1944-ben, hogy segítse a zsidóság deportálásának megakadályozását. De ráadásul még nő is volt. Mínusz egy pont.

A háború után a britek kérték, hogy brit tiszti rangját poszthumusz századosi fokozattal ismerje el a magyar Honvédség: de visszadobták azzal, hogy „százados nő” rendfokozat nincs rendszeresítve a honvédségben.

Tipikus magyar történet ez is. Külföldön hősként tisztelték – Magyarországon feledésre ítélték. Emlékezete belefulladt a bürokrácia, az apátia és a politikai paranoia mocsarába. Azok a gazemberek, akik 1944. november 7-én mint „idegen ügynököt” halálra ítélték és kivégezték, a háború után megúszták a felelősségre vonást.

Pedig iszonyú nagy szükség van az ilyen emberek emlékének ápolására, mint éppen Szenes Hanna. A köztéri emlékművek jelentős része egy torzképet sulykol és próbálja szőnyeg alá söpörni a múltat és a lelkiismeretet, mint a Turul a 12. kerületben, vagy a giccses szobrok a Szabadság téren. Szenes Hannára viszont büszkék lehetünk. Nem csak mint költőre, mint szabadságharcosra, de mint nőre is – hiszen olyan kevés nő van a hivatalos nemzeti panteonunkban, akire a lányok felnézhetnek!

Ezért is nagyon örülök neki, hogy vannak, akik a halála 80. évfordulóján ébren tartják az emlékezetét. Nemrég szobrot avattak neki a Széna téren, és falfestményt adtak át a Frankel Leó úton. Ha a kislányommal arra sétálok, el fogom neki mondani: „Látod, ő egy erős, bátor és szabad nő volt, aki inkább állva halt meg, mintsem térden állva kelljen élnie.”