Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
A Drogriporter csapata az 5. Európai Ártalomcsökkentő Konferencián járt Prágában – beszámolónkat és filmünket megtaláljátok alább!
Immár ötödszörre került sor az Európai Ártalomcsökkentő Konferenciára, ezúttal Prágában – és mint minden eddigi konferencia esetében, ezúttal is a Drogriporter csapatát kérték fel, hogy filmet forgasson az eseményről (a filmet Takács István Gábor kollégám vágta meg egy nap alatt). Ami egyrészt nagy megtiszteltetés számunkra, másrészt viszont frusztráló élmény is. Hiszen miközben betekintést nyerhettünk az európai ártalomcsökkentés élvonalába, egyben szembesülhettünk azzal is, hogy Magyarország mennyire le van maradva ezen a területen.
A film automatikusan magyar felirattal indul el, ha mégsem, akkor kattints a CC gombra.
A konferencián kiderült, hogy egy egyre megosztottabb kontinensen élünk, ami a drogfogyasztásra adott politikai válaszokat illeti.
Miközben Nyugat-Európában egyre több állam szünteti meg a drogfogyasztás büntetését, sőt, egyre több állam kacérkodik a kannabisz legalizációjával, addig Kelet-Európa több országában egyre nagyobb a szigor.
Miközben Nyugaton terjednek a high-tech ellenőrzött drogfogyasztói helyiségek, drogbevizsgáló programok és integrált, a lakhatást is magukba foglaló közösségi kezdeményezések – addig Keleten gyakran még a tűcsere programok is bezárnak, mint ahogy erre nálunk is sor került.
Norvégiában az egészségügyi miniszter nem csak támogatja az ártalomcsökkentést – de az ENSZ-ben szólalt fel a drogfogyasztók bevonása érdekében. Oroszországban már börtönbüntetéssel fenyegetik az ártalomcsökkentőket. De még a drogpolitika terén viszonylag liberálisnak számító Csehországban is éppen nemrég indítottak büntetőeljárást egy kannabisszal kapcsolatos folyóirat szerkesztője ellen „drogpropaganda” címén (olvasd el interjúnkat vele itt). Bulgáriában, Romániában rendszeresen kifogy a pénz nem csak a steril tűkre, de a HIV-gyógyszerekre és helyettesítő opioid gyógyszerekre is.
A mostani konferencián különösen nagy hangsúlyt kapott az, amit teljes spektrumú ártalomcsökkentésnek nevezünk.
Magyarországon még mindig uralkodó az a szemlélet, hogy ha drogfüggő vagy, akkor csak úgy lehet rajtad segíteni, ha előbb vállalod, hogy törekszel a teljes absztinencia elérésére. Ha ez az elhatározás nincs meg benned – akkor tagadásban lévő függő vagy. És el kell érned a mélypontot, hogy rájöjj: nincs többé más kiút, mint a teljes józanság. Találhatsz majd melót, megoldhatjuk a lakhatásod és helyreállíthatjuk a családi életed: de csak akkor, ha leszoktál.
A teljes spektrumú ártalomcsökkentő szemlélet ezzel szemben más logika alapján működik. Nem a szerhasználatot azonosítja az elsőszámú problémaként. Azt csak következményként kezeli. Feldolgozatlan gyermekkori traumák, rendszerszintű kirekesztés, kezeletlen mentális problémák, mélyszegénység, hajléktalanság, perspektívátlanság, magány, HIV és hepatitis fertőzés: a szerhasználati problémákat csak ezekkel együtt, nem ezek előtt, ezektől külön lehet kezelni.
Nem követeli meg a szerhasználótól, hogy felvegyen egy beteg-identitást. A cél a minél koraibb beavatkozás annak érdekében, hogy a fogyasztó elkerülje azokat az ártalmakat, amelyeket csak részben okoznak maguk a szerek – jelentős részük éppen a szigorú drogpolitika következménye.
Az alacsonyküszöbű drop-in központok, felügyelt drogfogyasztói helyiségek egy olyan biztonságos, befogadó közeget biztosítanak, ahol az utcáról betérő, a társadalom margóján élő embereket elsősorban és végre emberi lényként kezelik. Nem hatósági eljárások alanyaként, nem zavaró tényezőként, nem megoldandó problémaként – hanem az ő igényeiket, szükségleteiket és problémáikat a középpontba állítva.
Az igazi ártalomcsökkentő programok egyik fő ismérve az, ahogyan azokhoz viszonyulnak, akiknek segíteni kívánnak. Nem paternalista módon, nem skatulyázva, nem egyen-felépülési utakat és dogmákat kényszerítve a „kliensre”, hanem legfeljebb navigálva őket az általuk kiválasztott célok elérése érdekében.
Így aztán nagy hangsúlyt kap, hogy a különféle szerhasználói csoportok sajátos szcénáit, igényeit, szükségleteit felmérve, az érintett közösségekkel konzultálva alakítsák ki, mi kerüljön be az ártalomcsökkentés spektrumába.
A hajléktalan droghasználók esetében a teljes spektrum egyik fontos eleme a lakhatás. A hagyományos megközelítés szerint egy drogfüggőnek előbb el kell érnie a józanságot, és csak akkor lehet neki állandó lakhatást biztosítani. Az ún. elsőként lakhatást (housing first) programok ezt a szemléletet fordították át úgy, hogy a lakhatás alapvető jog, és a felépülésnek a feltétele – és nem pedig a következménye kell, hogy legyen.
Ami a partidrog-használó, fesztiválozó fiatalokat illeti, a számukra olyan sorstárs segítő programokat dolgoznak ki, amelyek a partikon és fesztiválokon nyújtanak segítséget. Így például bevizsgálják azokat a szereket, amiket a fiatalok használnak. És mint a filmünkben bemutattuk, a legkorszerűbb technológiával ez már néhány másodperc alatt a helyszínen megtörténhet – beazonosítva nem csak a hatóanyag-mennyiséget, de kimutatva az esetleges szennyező/mérgező anyagokat, amelyek balesethez, túladagoláshoz vezethetnek.
A nők és az LMBTQ közösségek számára is egyre több célzott ártalomcsökkentő programot alakítanak ki. Ezek közül az egyiket, a barcelonai Metzinerest a nemrég mutattuk be a filmünkben. De fontos téma volt a konferencián az is, hogy mit lehet tenni az ún. chemsex szcénával, ami elsősorban a meleg és bi férfiak és fiúk körében terjed.
