Sporttörténészek az olimpikonok és a dopping viszonyáról, valamint a drogmentes élsport lehetőségeiről
Az élsportolók esetében mindig szenzáció-, de leginkább botrányszámba megy, ha tiltott szerekkel javítják teljesítményüket vagy kapcsolódnak ki a fárasztó edzések után. A világ legnagyobb sporteseményén az ilyen események természetszerűleg nagyobb hírverést kapnak, így az olimpiák idején e botrányok nyomán rendszeresen találkozhatunk olyan elemzésekkel és interjúkkal, melyek a sportolók és a doppingok viszonyát taglalják.
A 2008-as pekingi olimpia során jelent meg az interjú a mexikói Angel Herediával, aki professzionális diszkoszvető pályafutását követően a legnevesebb sportolók számára készített olyan doppingkoktélokat, melyek használatával nem kellett tartaniuk a nemzetközi doppingellenes szervezet, a WADA ellenőrzéseitől. Heredia szerint a doppingszerek előállítói épp úgy az ellenőrző szervek előtt járnak, ahogyan manapság a dizájnerdrogok készítői. Bár egyre több szer kerül fel a doppinglistára és az ellenőrzések is egyre alaposabbak, győzedelmük csak akkor lehetséges, „ha minden szövetség, szponzor, menedzser, sportoló és edző összefog, és minden pénzt bevetnek, és minden sportolót hetente kétszer ellenőriznek”. Vagyis vélhetően soha.
Hasonló véleményen van Vanessa Heggie, a Cambridge-i Egyetem sportorvoslás-történésze és Martin Polley, a Southamptoni Egyetem olimpiatörténésze, akik az MTI most megjelent cikkében fejtik ki álláspontjukat. A Reuters interjúja nyomán megjelent írásban a két szakértő ismerteti, hogy a történelem során milyen módszerekkel fokozták a teljesítményüket az élsportolók és hogyan módosult a teljesítménynövelők használatának megítélése. Napjaink problematikájához érve a két szakértő még Herediánál is komorabb álláspontra jut. “Nem hiszem, hogy valaha is megnyerhetjük ezt a versenyt” – fogalmaz Vanessa Heggie.
Kardos Tamás
Drogriporter
2012.08.06.
